 Idén május 6. lesz e tavaszi hónap első vasárnapja, vagyis Anyák napja. Ez alkalomból - szokásomtól eltérően - nem szakmai cikket olvashatnak tőlem. Előre is elnézést kérek azoktól, akiknek nem voltak szép, vagy éppen semmilyen élményei gyermekkorában ezzel kapcsolatosan.
"A legnagyobb kincs a gyermek" - szokták mondani. Valóban, ha az ember felnőtt, netalántán szülő. De amíg gyermek, addig a legnagyobb kincs az ANYA, így, csupa nagybetűvel. Lehet, hogy pillanatokra megváltozik ez az érzés, és a legszentebb dolognak az ovistárs Pannit vagy Pistikét tartjuk, esetleg az új babát vagy kisautót, netán a tanító nénit, mégis, biztos vagyok benne, hogy Önök is úgy érzik: gyermekkorban a legnagyobb kincsünk az Anyukánk, Anyucink, Anyunk, Anyánk, Édesanyánk és még sorolhatnám a becéző szavakat.
Nekem is az volt - és szerencsére még ma is az. Engedjék meg, hogy egy személyes történetet meséljek el röviden Önöknek.
Általános iskola 1. osztálya, éppen megtanultunk írni-olvasni. Elérkezett az Anyák napi meglepetés összeállítása, versek kiosztása, tanulgatása. A tanító nénimnek éppen rám esett a választása egy Kaffka Margit-vers erejéig.
Hazavittem, titokban elkezdtem tanulgatni. Napokon át kísérleteztem, de vagy nem voltam elég ügyes, vagy a vers volt túl nehéz egy hétéves gyereknek; képtelen voltam megtanulni. Édesanyám persze észrevette, hogy valami nincs rendben, és én sírva-ríva bevallottam neki "bűnömet". És Anyu leült velem, megnyugtatott, és szép lassan vele együtt megtanultuk. (Komolyan, még most is elfutja a szememet a könny, ha visszagondolok erre.) Szerintem ő is kívülről fújta a végére.
És elérkezett a nagy nap, amikor el kellett szavalnom a verset. S bár előtte a tanító néninek is elmondtam többször, mégis lázas izgalommal álltam ki a terem közepére.
Hibátlanul sikerült elmondani. Amíg tartott, a terem egy sarkát pécéztem ki, nem mertem máshová tekinteni, annak szavaltam, de amint befejeztem, Anyut kerestem meg a szememmel. És azt láttam, hogy könnyes az arca, de mosolyog, és nagyon büszke rám.
Pedig, ha tudta volna, hogy én mennyire büszke voltam rá! Hiszen miatta vergődtem végig, neki tanultam meg, érte (és vele) volt erőm végigcsinálni.
Azóta az életben ennél jóval nehezebb megpróbáltatások is értek, mégis, valahogy nagyon megmaradt bennem ez az emlék. Biztosan Önnek is van ilyen, nem egy, nem kettő, hanem sok száz. Vasárnap jusson eszünkbe, köszönjünk meg újra (és jövőre újra) édesanyánknak mindent, amit értünk tett. Akkor is, ha egy faluszéli kis házban él, akkor is, ha egy panellakásban tölti napjait, és - ha csak gondolatban is - akkor is, ha már nincs közöttünk.
Végül álljon itt egy strófa abból az ominózus versből, melynek címe: Petike jár.
"Még fogja erősen az asztallábat,
És nyitva az ajka és úgy kipirul!
Hős emberi lázzal, tüzes akarással
E rózsarügyecske megállni tanul.
Most, - most! Elhagyja és indul előre,
Hogy csetlik-botlik, mily tévedező!
Tip-top! S aprózva, közbe megállva
Koppan vitézül a törpe cipő.
Már ideér. Most nyújtja a karját.
- "Csak lassan, okosan, Peti fiam!"
S megered szaporán, - elesni nem ér rá,
Előre hajlik - s az ölembe van."
Ha van kedvük, idejük, keressék meg ezt a költeményt, mert nagyon szép, érdemes végigolvasni. |
