 Családi történetek, régi fényképek, manapság már videók őrzik arcukat, hangjukat, tetteiket. Mindannyiunknak vannak veszteségei: egy nagyszülő, szülő, gyermek, barát, kinek-kinek a maga emlékével arról az emberről, akire legtöbbször csak ilyenkor november elején gondolunk, mert már nincs közöttünk. Az évnek ezek azok a napjai, amikor egy pillanatra meg kell, hogy álljunk, csendesen gyertyát gyújtani, emlékezni...
Bármilyen furcsa is, a temető most a legzajosabb. Autók, emberek ki-be; családok, magányos öreg nénikék és bácsikák koszorúkkal, mécsesekkel. A kapuban roskadozó virágosstandoknál megállva sokan latolgatják: Melyiket is válasszam? Mi volt a virága? Melyik szín volt a kedvence? Az én mamám a sárgát nem szerette. Így a családunk nagyon figyel ma is arra, hogy ságra csokor véletlen se kerüljön a sírjára.
Este szeretek a temetőbe menni.
Akkor valahogy a sok apró fénypont melegséggel tölti meg a sírkertet és csendben gondolhatok azokra, akik ott nyugszanak. Az elmúlás az élet része, de ha az évnek más napjain is gondolunk Rájuk, akkor igaz a mondás, hogy örökké élnek bennünk, és meséinkben, amit továbbadhatunk. Emlékezzünk, és ha alkonyat után a temetőben járunk a napokban és körülnézünk jusson eszünkbe: ahány szál virág annyi emlékezet, és ahány gyertyáláng annyi lélek...
"Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk...
...Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk -
-Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!..."
Ady Endre: Halottak napján |
