A TÜKÖRNEURONOK – AVAGY ÚJABB ADATOK AZ INTERSZUBJEKTIVITÁS NEUROBIOLÓGIÁJÁRÓL

Simon Mária, Herold Róbert, Fekete Sándor, Tényi Tamás

PTE ÁOK Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika

Levelezési cím:
Simon Mária
e-mail: maria.simon@aok.pte.hu
fax72/535951

Összefoglalás

A társas élmények erőteljesen interszubjektív jellegűek: mások élményeiről jelentős prereflektív, szimulatív tudással rendelkezünk. Az utóbbi évtizedben a premotoros kéregben és a hátsó parietális lebenyben speciális tükörneuronokat írtak le, melyek a közvetlenül kapcsolják össze az észlelést a végrehajtással: a cselekvések észlelése aktiválja az észlelő motoros rendszerének releváns részét. Az érzelmi kifejező mozgások is hasonló módon váltanak ki rezonanciát az észlelőben. Ez az empátia és intuíció neuronális alapjaihoz visz közelebb, ugyanakkor az interszubjektív jelenségek prereflektív, implicit jellegét húzza alá. Ezzel a pszichoanalízis és idegtudomány integrációjának újabb lehetősége kínálkozik, mely az interszubjektív, nonverbális és noninterpretatív technikák irányába tolja a hangsúlyt, és magyarázatot adhat olyan pszichoanalitikus jelenségekre, mint az introjekció, a projekció, az áttétel, a viszontáttétel és az egészen komplex enactment.

Kulcsszavak: interszubjektivitás, pszichoanalízis, tükörneuronok, beágyazott szimuláció, enactment.

Summary

Social experiences are largely intersubjective in quality, while offering an abundance of pre-reflective, simulative knowledge of others’ subjective experiences. In the last decades, special mirror neurons have been found in the premotor area and in the posterior parietal cortex. They directly link perception to action: the perception of action activates the relevant parts of the observer’s motor system. Emotional expressions evoke resonance states inside the observer on a similar way. Besides underscoring the prereflective and implicit nature of intersubjectivity, this can provide an access to the neuronal basis of empathy and intuition. Moreover, a new integration of psychoanalysis and neuroscience seems to be possible, which shifts the psychoanalytic technique toward non-verbal and non-interpretative methods, and can explain introjection, projection, transference, counter-transference, and the very complex enactments.

Keywords: intersubjectivity, psychoanalysis, mirror neurons, embodied simulation, enactment.

Bevezetés

Az interszubjektivitás a személyes élmények megosztása.¹ Az interakciók sűrűjében meglehetősen nyitottak vagyunk mások szubjektív élményeire, miközben magunk is percről percre észrevétlenül megosztjuk személyes világunkat másokkal. Stern [1] metaforája találóan írja le a jelenség eme lappangó jelentőségét: az interszubjektivitás olyan, mint az oxigén, belélegezzük, de nem látjuk és nem gondolunk rá; leginkább a hiánya tűnik fel, mely azonnali és fojtogató.²

¹ Az idegen „interszubjektivitás” szó helyett kínálkozik a Széchey Orsolya által bevezetett, szépen hangzó magyar fordítása, az „alanyköziség”. Azonban a szövegben eltekintünk ennek használatától, mivel a „szubjektum”-nak pontos megfelelője ugyan az „alany”, a „szubjektív” helyett azonban sosem mondunk „alanyi”-t, sokkal inkább egyéni, saját, személyes, sőt elfogódott, elfogult, részrehajló értelemben használjuk. Tehát nem cseng idegenül a „szubjektivitás” szó, s remélhetőleg az „interszubjektivitás” olvasásakor valamelyest „kölcsönös elfogultság”-ot is ért majd az olvasó.
² Néhanapján ráébredünk, hogy mennyire akaratlanul és testi szinten kapcsolódunk másokhoz: ha valaki a szemünk láttára sérülést szenved, és reakciója fájdalmat jelez, hajlamosak vagyunk szó szerint vele érezni, olyannyira hogy a fájdalmat bizonyos mértékig magunk is érzékeljük a sérülés helyén. Ugyanennyire általános és elkerülhetetlen mások szándékainak, vágyainak, érzelmeinek az együttérzése, mely nélkül társas funkcióink elképzelhetetlenek.

Több mint 80 éve, hogy Edmund Husserl [2] filozófiai problémaként vetette fel a másik ember szubjektív világának megismerhetőségét. Ennek fényében különösen izgalmasnak ígérkeznek azok az újabb neurobiológiai adatok, melyek sajátos karakterű idegsejtek működésével hozzák összefüggésbe az agy interszubjektív fogékonyságát, mások szubjektív állapotaira való rezonancia képességét. Az elmúlt évtizedben különös érdeklődéssel fordultak e speciális idegsejtek, az úgynevezett tükörneuronok felé, s határterületi megközelítésben is előszeretettel hivatkoznak rájuk – gyakran pontatlanul. Az alábbiakban bemutatjuk a legújabb neurobiológiai fejleményeket a tükörneuronokkal kapcsolatban, és azt, hogy ezek az ismeretek hogyan illeszkednek a pszichodinamikus terápiák interszubjektív felfogásába, s mennyiben ütköznek a harmadik személyű megközelítéssel (a kognitív idegtudományt is ideértve), s hogyan fésülhetők össze a csecsemő-megfigyelések klinikai hozadékával.

Pszichoanalízis és interszubjektivitás

Míg maga Freud az indulatáttétel és viszont-indulatáttétel fogalmának megalkotásával kaput nyitott az interszubjektivitás jelenségköre felé, a terápiában kialakuló kölcsönös személyes bevonódás hosszú ideig tabu maradt. A klasszikus pszichoanalitikus technika nem üdvözölte az analitikus viszontáttételes érzéseit. A pszichoanalízistől mégsem idegen az interszubjektivitás: egészen a budapesti iskoláig nyúlnak vissza a gyökerei. Ferenczi Sándort nem alaptalanul nevezi az utókor a korai pszichoanalízis „enfant terrible”-jének, hiszen már a pszichoanalízis hajnalán a hivatalos diskurzusból kiszorított kölcsönösségi jelenségekre, az analitikus viszontáttételének terápiás hasznára irányította a figyelmet [3], mely végül Freuddal való szakításához vezetett. A második világháború alatt sok magyar pszichoanalitikus kényszerült arra, hogy elmeneküljön az országból. Szétszóródtak a világban, s magukkal vitték a budapesti iskola által képviselt élményközpontúságot, szubjektivitást és kölcsönösséget [4].

Az elmúlt 25 évben egy fokozatosan bontakozó, nemzetközi méretű Ferenczi reneszánsznak lehettünk tanúi: európai és amerikai pszichoanalitikusok egyaránt részt vettek abban, hogy Ferenczi – Ernest Jones által csorbított [5] – hírneve³ helyreálljon, munkássága méltó elismerést kapjon.⁴ Ferenczi relácionista pszichológiája a korai kapcsolati élmények fontosságát hangsúlyozta, s a terápiás eszköztár fontos részévé tette és a megértés eszközeként alkalmazta az analitikus személyes bevonódását [6]. Alternatív elméletének és technikájának köszönhetően a trauma-terápia úttörőjének is tekinthető [7, 8, 9].

³ Ferenczi 1932-ben Wiesbadenben adta elő a „Nyelvzavar a felnőttek és gyermekek között” című írását, majd 1933-ban német nyelven publikálta a szöveget, melyet hamarosan kivontak a forgalomból, s angolra csak 16 év múltán fordítottak le. [Magyarul nem sokkal az előadást követően leközölték a Gyógyászatban, majd legközelebb 1971-ben jelenik meg újból.] Az előadás - többek között - rámutat a terápiás kapcsolat destruktív lehetőségeket rejtő hatalmi komponenseire, melyek révén a terapeuta akár újra traumatizálhatja betegét, ahelyett hogy az áttételben analizálná a traumatikus élmény újraéledését. Annak ellenére, hogy a jelenség enyhe formában szinte elkerülhetetlen és bármely analízisben lejátszódhat, az előadás a korabeli pszichoanalitikus közvélemény számára érinthetetlen témát érintett. Ez lehetett az oka, hogy Jones később pszichotikusnak állította be Ferenczit, hangsúlyozva, hogy tételei, melyek végső soron Freuddal való szakításhoz vezettek, egy beteg elme szüleményei. Ezzel hosszú időre kizárta őt a pszichoanalitikus mozgalom fősodrából.
⁴ Ferenczi nevéhez több olyan elméleti és technikai újítás fűződik, melyek már a pszichoanalízis korai időszakában a kezelés interszubjektív mozzanatait hangsúlyozták. Elsőként kezdeményezte a tapasztalatokon alapuló klinikai elméletalkotást, mely esetében az aktív analízistől az empátián át a reparatív terápiás élményig húzódó tartományt ölelte fel. Továbbá munkásságának része a „nyelvzavar” leírása és az úgynevezett „relaxációs terápia” bevezetése is.

Jóllehet Ferenczi befolyással volt a tárgykapcsolati, az interperszonális/ humanisztikus és a szelfpszichológiai irányzatok alakulására, pillanatnyilag a relácionista és az interszubjektív szemlélet megalapozása tűnik munkássága legfajsúlyosabb hozadékának [10, 11]. A híressé vált, nyelvzavarral foglalkozó Ferenczi dolgozat [3]) későbbi szellemi kihatását vizsgálva a pszichoanalízis fejlődésmenetében kirajzolódik egy Ferenczi–Kohut vonulat, amely mentén kétségkívül Bálint Mihály munkássága játssza az összekötő szerepet [12]. Ebben a megvilágításban a nyelvzavar és az őstörés [13] felfoghatók úgy mint a korai interszubjektivitás zavarai, vagyis mint a gyermek érzelmi világának félreértése, meg nem értése, amely traumatizál és nem marad következmény nélkül. Interszubjektív értelemben ugyanis a lelki trauma a kozmikus magány és elszigeteltség állapota, ahol nincs lehetőség élményeket megosztani. Ebből az is levezethető, miért tartják úgy, hogy Ferenczi és Bálint a pszichoanalízis legkorábbi „traumatológusai”.⁵ Később Heinz Kohut „nehéz páciensekkel” (nárcisztikus és határeseti patológiák) dolgozva vette fel a Ferenczi által megkezdett és Bálint által továbbfűzött trauma alapú nyelvzavar-őstörés szálat, s többek között bevezette a szelftárgy fogalmát⁶ [14]. A szelftárgy ugyancsak interszubjektív karakterű, hiszen túlmutat a környezetétől elhatárolt szubjektum fogalmán. Továbbá, Kohut technikájának egyik alappillére az empátia, mely hozzásegít, hogy az introspekció révén élmény szinten mártózzunk meg a páciens szubjektív világában – amely felfogás egyértelműen interszubjektív töltést hordoz, valamint a környezetével dinamikusan kapcsolódó elme fogalma felé mutat.

⁵ Az őstörés Bálint szerint a személyiség olyan strukturális hiányossága, mely a korai gondozás mulasztásai miatt alakul ki, amennyiben a csecsemő pszichobiológiai szükségleteit nem elégítik ki megfelelően. Ennek fényében nem meglepő, hogy az őstörésről szóló írásában Bálint is a terápiás kapcsolat – mint valós, reparatív élményeket nyújtó kapcsolat – jelentőségét, az empátia szerepét, és a technika rugalmasságát húzza alá.
⁶ Kohut a nárcisztikus patológiákban megfigyelte, hogy az elsődleges motiváció nem a vágyak (a szexuális és az agresszív ösztönkésztetések) kiélése, ahogy Freud felfogta, hanem az érintettek sokkal inkább súlyosan károsodott szelfjük helyreállítására törekszenek. Ezek a páciensek szelfjükben fájdalmas deficitet élnek meg, melynek gyógyítására a terapeuta mintegy szelftárgyként szolgál: olyan tárgyként, aki begyógyítja a tátongó hiányt.

Az elmúlt évtizedekben – mintegy a Ferenczi-Bálint-Kohut evolúciós vonal folytatásában – a pszichoanalitikus szemléletbe deklaratívan beemelték az interszubjektív álláspontot, s több olyan pszichoanalitikus irányzat alakult ki az USA-ban, melynek központi mozzanata az interszubjektivitás.⁷ Ezek mindegyike a posztmodernizmus kölcsönösségi felfogását beépítve – akár felvállaltan, akár ki nem mondva – a posztkartéziánus filozófia szellemi bázisán jött létre [15], s sok átfedést mutat a XX. századot átívelő metafizika ellenességgel és a fenomenológiával. Ugyanakkor felismerhető a rendszerelmélet hatása is: az interszubjektív irányzatok a kommunikáció diádikus rendszerszemléletét vallják, s így egyúttal interakció-elméletek is. Azonban a pszichoanalitikus interszubjektivitás elméletek mostanáig túlnyomórészt a jelenségek verbális/explicit szintjére korlátozódtak. Éppen ezért érte őket oly sok kritika, melyek elsősorban azt kifogásolják, hogy az explicit kölcsönösség (például az analitikus szorongásainak, félelmeinek, viszontáttételes érzéseinek nyílt felfedése a terápiában) indokolatlan terheket ró az amúgy is érzelmi nehézségekkel küzdő páciensre.

⁷ Ide tartozik a nevükben is interszubjektívnek nevezett iskolák sora, melyet a páciens személyes élményével és a pszichoanalízis szubjektivitásával foglalkozó Aron, a filozófiai alapokról kiinduló, Stolorow és Atwood, Beebe és Lachman, Benjamin, Ehrenberg, a személyes és nyilvános szelfet leíró Modell, a pszichoanalízisben dialektikusan felépülő és decentrált szelf fogalmát megalkotó Ogden és munkatársaik képviselnek. Nevében nem hordozza ugyan, de az interszubjektív irányzatok között említik, az interakcionalista iskolát (fontosabb képviselői: Boesky, Cushed, Raphling) és a relácionista iskolát (Bollas, Greenberg, Mitchell)

Azonban a csecsemő-megfigyelések fényében ma már nem vonható kétségbe az implicit/ nonverbális cselekvésmintázatok – azaz a procedurális tudás – kapcsolati jelentősége. A csecsemőkori és felnőttkori interszubjektivitás elemzői egyaránt egyetértenek az interakciók diádikus rendszermodelljében, mely magába foglalja az interaktív szabályozást, a szelf-regulációt, valamint a kettő kölcsönhatását [16]. A csecsemőkori és a felnőttkori interszubjektivitás között alapvető különbség ugyan, hogy a csecsemőkori kommunikáció nonverbális és szimbolizálatlan, míg a felnőttkori számos explicit/verbális és szimbolikus elemet is involvál. Ám a csecsemő-megfigyelések tanulsága, hogy a kapcsolódás implicit/ nonverbális síkja a felnőtt pszichoanalitikus terápia jelenségeinek mélyebb megértéséhez is elengedhetetlen [17] mivel – főleg érzelmileg hangsúlyos helyzetekben – az implicit jelenségek a későbbi életkorban sem veszítenek jelentőségükből. Ahogy Lyons-Ruth [18, 19] rámutat: kapcsolati élményeink nagy része implicit formátumban reprezentálódik. Ennek az implicit tudásnak a csírái már csecsemőkorban megjelennek – szimbolizálatlan, közvetlen cselekvés-reprezentációk formájában. Kapcsolati tudásunk tapasztalataink mentén egyre gazdagodik és árnyalódik, végül felnőttként a cselekvéssorozatokkal kapcsolatos rejtett elvárások finoman képlékeny sűrítményével rendelkezünk: tekintélyes implicit tudásanyagunk jól-rosszul előrevetíti, mire számíthatunk az adott interakcióban – anélkül, hogy mindez tudatosulna [20, 21, 22]. Az implicit/ procedurális jelenségek figyelembe vétele nélkül nem közelíthetünk a felnőttkori interszubjektivitáshoz.

Idegtudomány és pszichoanalízis

Nagyjából a csecsemő-megfigyelések empirikus adatainak feldolgozásával egy időben vált nyilvánvalóvá az is, hogy mennyire fontos szerepet játszik az implicit tartomány az alapvető kognitív működésekben (pl. emlékezet, percepció). Az implicit folyamatok sajátosságai (pl. tudatosan nem hívhatók elő, azonban a beíródás körülményei kiváltják; nehezen írhatók át; rugalmatlan, merev kód szerint futnak, ám gyorsan kiváltódnak, stb.), valamit a neurobiológiai bázisukat képező agyi struktúrák kapcsolatrendszere és fejlődési sajátosságai sok széles körben ismert klinikai tapasztalattal egybevágtak [23, 24]. Másfelől alapjaiban megingattak néhány, jól bevált pszichoterápiás technikát: megkérdőjeleződött például, hogy lehetséges-e egyáltalán a páciens előzményének feltárása és rekonstruálása – hogy csak az egyik legradikálisabb következményt említsük.

Az 1990-es évektől figyelhető meg a tendencia, hogy kezdetét vette a pszichoanalízis harmadik megújulásának korszaka [25]⁸: a pszichoanalízis és neurobiológia integrációjának kísérlete [26, 27], mely főképp a molekulárbiológia, a genetika és az agyi képalkotó vizsgálatok bevonásával az évszázadok óta domináns test-lélek (máséképp agy-elme) dualizmus lebontását sürgeti.⁹ Ezek az új adalékok nagy kihívást jelentettek (és jelentenek) a pszichoanalitikus elmélet, a nyelvezet, de a terápiás technika szempontjából is. Az utóbbi időben a pszichoanalízis az affektív idegtudománnyal is „meghitt kapcsolatot ápol”. Azzal, hogy Damasio [28] és LeDoux [29] munkái az érzelmek jelentőségére irányították a figyelmet, s rámutattak, hogy az érzelmek hidat képeznek test és lélek, egyén és környezete között, új távlatot adtak az idegtudomány és a pszichoanalízis kapcsolatának is.

⁸ Ebben a megközelítésben Freud forradalmi korszaka tekinthető az első szakasznak, mely alapvetően a tudattalan leírása köré szerveződött. Ezt követte a második világháború utáni évtizedektől a második korszak, mely háttérbe szorította a klasszikus felfogás sok összetevőjét (többek között az ösztönelméletet is), miközben terápiás rangra emelte az empátiát.
⁹ Érdemes észrevenni, hogy a neurobiológia más fogalmakat használ, mint a pszichoanalízis. A ”tudattalan” helyett inkább „nem tudatos”-sal találkozunk, s ezzel összefüggésben nem sok figyelmet kapnak az elhárító mechanizmusok. Neurobiológiai és neurokognitív értelemben nincsen éles határ a „nem tudatos” és „tudatos” között: nem kategorikus jelenségekként fogják fel ezeket, inkább fokozatos átmenetet feltételeznek „az egyáltalán nem tudatos” és az önreflexió legmagasabb fokán álló „tudatosság” állapota között. Továbbá: az idegtudomány által „implicit”-nek nevezett folyamatok magukban foglalják mindazt, ami „nem tudatos” (emléknyom, magatartás, interakció). Ezen belül a „procedurális” jelző a motoros működés implicit aspektusaira értendő, az „emocionális”-t (pl. kondicionált tanulás vagy memória összefüggésében) az implicit affektív folyamatokra tartják fenn, míg a „priming” (előfeszítés) pedig percepció implicit vonatkozásait takarja (Pally, 2006).

Az interakciók neurofiziológiája

A korlátok ellenére figyelemre méltó perspektívát nyit az idegtudomány adatainak integrálása a pszichoanalitikus technikával és elmélettel. Jelenleg azokat az interszubjektivitás fogalmi keretébe illeszthető újabb adatokat tekintjük át, melyek az utóbbi időben a pszichoanalitikusok, az agykutatók és a fenomenológiával foglalkozó filozófusok figyelmét egyaránt felkeltették.¹⁰

1. Állatkísérletes adatok:

Az elmúlt 20 év során számos adat gyűlt össze arra vonatkozóan, hogy rhesus majmok ventrális premotoros kéregének F5-ös régiójában, mely az emberi Broca areával homológ területnek tekinthető, sajátos tulajdonságú idegsejtek helyezkednek el. A tisztán motoros jellegű idegsejtek mellett itt sajátos vizuomotoros neuronok is találhatók: speciális idegsejtek, melyek akkor mutatnak aktivitást, amikor a majom tárgyra irányuló cselevést hajt végre, de akkor is tüzelnek, ha a kísérleti állat mindössze megfigyeli, hogy az adott osztályba tartozó cselekvést más végzi (legyen ez akár fajtársa, akár a humán kísérletvezető). Ezért ezeket a neuronokat Rizzolatti és Gallese pármai munkacsoportja tükörneuronoknak nevezte el [30, 31, 32].

Rhesus majomban egy másik agykérgi területről is bebizonyosodott, hogy tükör karakterű idegsejteket tartalmaz. Perett és munkatársai [33] a halántéklebenyben, a sulcus temporalis superior (STS) mélyén detektáltak olyan idegsejteket, melyek nem tükörsejtek ugyan, de komplex cselekvések (tárgyak megragadása, manipulálás velük, stb.) megfigyelésekor aktiválódnak.¹¹ Valószínű, hogy e vizuális jellemzőikben a tükörsejtekhez olyannyira hasonló neuronok szolgáltatják azok inputját. Rhesus majmokban nincsen közvetlen kapcsolat az STS és az F5-ös régió között, ám mindkettő közvetlen és kölcsönös összeköttetésben áll az alsó parietális lebeny elülső részével (PF régió). A PF területén elhelyezkedő sejtek legalább egyharmada tükörsejt karakterű: egyaránt aktivitást mutatnak egy adott cselekvés megfigyelésekor és annak végrehajtásakor [34, 35]. A cselekvés imitációjakor is regisztráltak sejtaktivitást, ám ez nem volt olyan kifejezett. Időközben kimutatták, hogy sötét vizsgálati helységben a cselekvés keltette zajok is aktiválják a tükörneuronokat [36] – tehát bimodális, audiovizuális neuronokról van szó.

¹⁰ Az interperszonális és interszubjektív jelenségek neurobiológiáját illetően behatároltak az idegtudomány lehetőségei, hiszen nehéz egzakt módszerekkel megragadni ilyen árnyalt jelenségeket. Ráadásul az adatok jó része állatkísérletekből származik, az emberi vizsgálatok pedig többnyire élettelen tárgyakkal való interakciót vesznek alapul, s ha mégis sor kerül személyek közötti kapcsolatra, kísérleti körülmények között ezek nem teljesen életszerűek.
¹¹ Az STS neuronjainak nincsen motoros kimenete, viszont specifikusan érzékenyek a környezetben zajló célirányos cselekedetekre, tárgyakkal való manipulációkra. Ám nyomban „leteszik a munkát”, ha a tárgymanipulációt élettelen gépek, berendezések végzik, s nem tüzelnek céltalan, értelmetlen magatartás, mozdulatsoron láttán sem.

2. Emberi adatok

A megfigyelést és a végrehajtást összekapcsoló neuronális hálózat jelenlétét emberben is leírták.¹² Elektrofiziológiai vizsgálatok [37, 38, 39, 40] valamint a funkcionális képalkotó eljárások arra utalnak, hogy emberben is létezik a tükörneuronok rendszere. Kimutatták, hogy mások kézhasználatának megfigyelésekor aktiválódik egy kérgi neuronhálózat, mely átszövi a premotoros kérget (Broca mezőt), sulcus temporális superior vidékét és a hátsó parietális kéreg területét [41, 42, 43, 44, 45, 46].¹³ A motoros végrehajtó rendszer célorientált területei tehát annak ellenére is aktiválódnak, hogy mi magunk észrevehető mozgást hajtanánk végre – pusztán a cselekvés látványa alapján. Ugyanakkor a tükörneuronok rendszere nem pusztán a cselekvés felismerésére szolgál, hanem a megfigyeltek így jelentést nyernek [47], mi több lehetővé válik a kimenetel bejóslása [48], valamint a cselekvő céljának, intenciójának felismerésére [49] is. A premotoros területeken kívül a parietális lebenyben is található bimodális karakterű (végrehajtáskor és megfigyeléskor egyaránt aktív) régió: a hátsó parietális kérgi terület szomatotop elrendezésű „tükörterületei” szintén aktiválódnak aktív cselekvéskor és a mások által végrehajtott cselekvés megfigyelésekor. A megfigyelése tehát aktiválja a megfigyelőben az illetékes szomatotop szegmenst [50], ezzel az adott mozgássorozat kinesztéziás reprezentációját hívja elő.

¹² Tekintve, hogy emberben az egysejt aktivitás regisztrálása nem lehetséges, tükörneuronok helyett helyesebb tükör-áreáról beszélni.
¹³ Érdemes átgondolni ennek evolúciós értelmezését. Ha elfogadjuk a Borca area és a rhesusok F5-ös régiója közötti homológiát (Matelli és Luppino, 1997), akkor kiderül, hogy az emberi agynak az a területe, melyhez hagyományosan egy humánspecifikus képességet, a beszédet rendelték, a nonhumán elődeinkkel nagyon is közeli funkcionális rokonságot mutat. A Broca área, úgy tűnik, nemcsak a beszédképzésben játszik szerepet, hanem – az F5-ös régióval igazolt analógia értelmében – a nonverbális megnyilvánulások elemzésében is.

Tettamanti és munkatársai [51] kimutatták, hogy a cselekvésekre utaló zajok, vagy verbális közlések szintén előidézik a megfelelő szomatotop, bal féltekei fronto-temporális neuronkör aktivitását. Továbbá: a cselekvés élményét a cselekvést leíró mondatok megértése is előhívja [52], tehát nem pusztán vizuális bemenettel rendelkező neuronális rendszerről van szó. Külön figyelmet érdemelnek azok az agyi területek, melyek érzelmi állapotokat tükröző arckifejezések kinyilvánításakor és megfigyelésekor egyaránt aktívak: az alsó frontális tekervény, a hátsó parietális területek, a sulcus temporalis superior mellett meg kell itt említeni az inzuláris kérget és az amygdalát is [49], ez esetben tehát a limbikus területek is bevonódnak. Megkockáztatható, hogy ez utóbbi vizsgálatok az empátia neuronális alapjainak megértéséhez visznek közelebb.

Adott viselkedés megfigyelése automatikusan kiváltja annak beágyazott neuronális szimulációját. A folyamat nem tudatos döntés következménye. Inkább a tapasztalati megértés implicit formája ez, amikor annak alapján modellezzük, amit a másik érez, amit mi éreznénk, miközben hasonlóan járunk el. Ez a modellező folyamat a beágyazott szimuláció. A tükörneuronok képezhetik e mechanizmus neurobiológiai hátterét. A tüköráreák aktivitása egy „mi középpontú” interszubjektív világba vezet: általuk lehetséges mások megnyilvánulásának közvetlen, testszintű átélése, és érzelmi állapotaik prereflektív ismerete [53, 54, 35]. Úgy tűnik, ez a személyes, test-alapú tapasztalati tudás az, mely lehetővé teszi intencionális hangolódásunkat másokhoz, hogy azután létrehozzuk egymás „legkisebb közös többszörösét”. Az utóbbi időben feltárt neuronális folyamatok úgyszólván összekötik a testi élmény szintjén elraktározott, sokrétű, személyes élményvilágunkat a másokról feltételezett többnyire önmagunk előtt is rejtett meggyőződéseinkkel [55]. Ezen a ponton a környezetétől elhatárolt elme fogalma neuronális szinten is kérdésessé válik.

A tükörneuronok/ tüköráreák a társas interakciók interszubjektív felfogásának neuronális hátteréül szolgálhatnak. A tükörjelenségek segítségével lehetségessé válik, hogy mások intencióihoz hangolódjunk. Az intencionális hangolódás révén a másik több lesz mint egy reprezentációs rendszer a sok közül, hanem önálló életre kel, ugyanolyan élő személlyé válik, mint mi magunk [56]. Eszerint szociális készségeink rendelkeznek egy alapvetően non-deklaratív, pre-reflektív vonással). Az interszubjektív megközelítés a szociális működés alulról felfelé szerveződő (azaz „bottom-up”) felfogását képviseli.

Szimuláció avagy emuláció?

Freud eredeti szándéka az volt, hogy kidolgozza az elme biológiáját, ám kora tudományos színvonalán nem volt erre lehetőség. Ez a limitált törekvés végül a korai pszichoanalitikus elméletből kiinduló mozgalmak széthajlásához vezetett: az egyik irányzat inkább az affektusokat és a pszichopatológiát hangsúlyozza, míg a másik a gondolkozást és a kognitív kompetenciát [57]. A racionalitáson alapuló kognitív megközelítést hagyományosan nehéz volt integrálni a – valójában komplementer jellegeket hangsúlyozó – az irracionalitás, az intuíció és az affektusok elsőbbségét hirdető pszichodinamikus állásponttal.

A kognitív tudomány és a tudattal foglalkozó filozófusok túlnyomórészt individuális, szolipszista rendszernek tekintik az elmét.¹⁴ A hagyományos kognitivista felfogás értelmében a környezettől elhatárolt elme az eleve adott tulajdonságokkal rendelkezőnek feltételezett világot reprezentálja. A kognitív, megismerő folyamatok persze soha nem függetleníthetők a testi létezéstől és a szubjektív nézőponttól, tehát a saját testbe, a fizikai és társas közegbe ágyazottságtól.¹⁵ Így a kognitív idegtudomány újabb irányzataiban abba az irányba tolódik a hangsúly, ahogy a mentális aktivitások testet öltenek és szenzomotoros folyamatok révén szerveződnek. A fizikális, testi jelleg mellett nem hagyják figyelmen kívül, hogy a mentális tevékenységek mindenkor társas közegbe ágyazottan keletkeznek. E látszólag divergáló szempontok az intencionalitás beiktatásával hozhatók közös nevezőre. A kognitív idegtudomány tehát egyre inkább annak feltárása irányul, ahogyan kitaláljuk, miként vélekedik, mit szándékozik tenni a velünk interakcióban álló másik ember. Egyre több adat gyűlik össze az elmeolvasás, a mentalizáció jelenségkörét illetően [58, 59, 60]. A kognitív idegtudomány álláspontja azonban továbbra is túlnyomórészt harmadik személyű, reflektív álláspont.

¹⁴ Ennek oka, hogy a kognitív tudomány klasszikus felfogása szerint a tudat passzív, tükröző jellegű: az objektív külvilág képek, egyéb érzetek formájában reprezentálódik, majd tudatosul. Azonban a környezettel való interaktív kapcsolódás, a dinamikus intencionális jelleg miatt rögtön nehézségeink támadnak, ha mindezt olyan elemi kognitív folyamatokkal próbáljuk leírni, melyek egy az egyben megfeleltethetőek az alapul szolgáló biológiai folyamatoknak.
¹⁵ Ez a nézőpont filozófiailag már Husserlnél is megjelenik, s általában jellemző a fenomenológiai felfogásra, de találunk erre utalásokat az egzisztencialista filozófiában és a hermeneutikában is. Husserl az intencionalitás fogalmának bevezetésével a reprezentációkra épülő ismeretelmélet kritikáját adta. Az intencionalitás a személyes élmény fontosságát, a személy és külvilág egymásra utaltságát és kölcsönösségét teszi a középpontba. A dinamikus és intencionális jelleg miatt tehát a neurokognitív rendszer nem fogható fel izolált, környezetétől elhatárolt egységként, és a bonyolultabb kognitív folyamatok csak azzal a világgal való összefüggésben ragadhatók meg, melyben testi élmények révén mozgunk, viselkedünk, másokhoz kapcsolódunk.

Talán éppen ebből fakad, hogy a prereflektív, imitáción alapuló tükrözésének lehetőségét, valamint ennek az empátiában, mások megértésben játszott elsődleges szerepét a kognitív idegtudomány táborában többen vitatják. Megkérdőjelezik a megfigyelés és cselekvés közötti (a fentiekben részletezett) közvetlen átkapcsolás mechanizmusát. A tükörneuronokkal kapcsolatos adatokból pedig a kognitív feldolgozás és rátermettség jelentőségét emelik ki: a cselekvés-tükrözés lehetővé teszi, hogy a megfigyelő azáltal értse meg az általa szemlélt cselekvést, hogy kivonatolja és reprezentálja annak célját, jelentését. Ezzel nem vonják kétségbe tehát, hogy a tükörneuronok alapvető szerepe a szemlélő számára érthetővé tenni az adott cselekvés célját [50]. Vitatják azonban a direkt és automatikus összekapcsolás egyre népszerűbbé váló hipotézisét, miszerint mások akcióját úgy értjük meg, hogy a látvány szimulációs rezonanciát idéz elő a mozgató rendszerben. A kognitív idegtudomány megközelítésében azonban sokkal inkább előrejósló (emulatív) akciómonitorozásról van szó. Ennek értelmében, a megfigyelőben végbemenő akciótükrözés nem direkt összekapcsolás, hanem egy bonyolult feldolgozás segítségével megvalósuló emulatív cselekvés-rekonstrukció eredménye [61].

A tükörneuronokat kísérő lelkesedés közepette nem hagyható figyelmen kívül ez a megközelítés. Valószínűleg a „ráció vagy intuíció?” ősi ellentét újraéledését látjuk ebben a vitában. Kínálkozik a megoldás, hogy az interakciók kereszttüzében zajló, az empatikus rezonanciához elengedhetetlen, prereflektív, érzelmi tükröző mechanizmusok vélhetően közvetlen átkapcsolással működnek. A kognitív neuro-pszichológia érvelése is meggyőző ugyanakkor, kivált ha a tudatos reflexió, az objektivitás, mások cselekvéssorainak tárgyilagos megítélése, feldolgozása, a harmadik személyű perspektíva (amúgy egyáltalán nem ritka) eseteire tartjuk fenn. Reálisnak tűnik a megközelítés, miszerint az explicit, kognitíven feldolgozott, tudatos folyamatok esetén a környezetből érkező információ reflektív, top-down jellegű, harmadik személy perspektívájú feldolgozása zajlik.

Azonban a jelenségek implicit szintjén – úgy tűnik –átjárhatóbbak a mentális határok. Túl azon, hogy megtapasztaljuk egy objektív cselekvéssor tőlünk különálló természetét, – nagyrészt anélkül, hogy tudatosulna – érzékeljük annak szubjektív jellegét, ahogy magunkat is érzékelnénk mint az adott cselekvésünk végrehajtóját. Ez utóbbi tehát egy első személyű, „szimulatív” megközelítés, mely egyfajta intuitív tudást eredményez. Társas környezetünk így benépesül vágyakkal rendelkező szubjektumokkal, akik ugyanúgy intencionális kapcsolatban állnak a világgal mint mi magunk [55]. Ennek értelmében nem pusztán mások elidegenedett, harmadik személyű megfigyelői vagyunk, hanem sokkal árnyaltabban, elsőszemélyű nézőpontból élhetjük át, amit mások tesznek, tapasztalnak, éreznek. Az implicit folyamatok szintjén sokkal kevésbé vagyunk elhatároltak, mint ahogy arra expliciten reflektálunk/ reflektálni tudunk.

Az újabb neurobiológiai adatok a pszichoanalízisben: test a díványon

Azzal, hogy az implicit jelenséget szerepét hangsúlyozták és interszubjektív irányba mozdították a fókuszt, az idegtudomány eredményei megkérdőjeleztek néhány alapvető pszichoterápiás hagyományt: köztük a racionalitás és reflexió primátusát illetve a múlt rekonstruálhatóságát. Milyen pszichoanalitikus tapasztalatokkal illeszkedik mindez, és milyen technikai vonzatai vannak?

Kimutatták, hogy a megfigyelőben a másik arckifejezésének látványa impliciten összekapcsolódik a megfigyelő hasonló motoros élményeivel [62], és kiváltja ugyanazokat a vegetatív, valamint érzelmi állapotokat, melyek az adott arckifejezéshez kapcsoltan szoktak jelentkezni. Nem történik egyéb, mint hogy az egyik személy a másik emocionális kifejeződését észlelve saját belső állapotaként építi fel a másik testi és érzelmi élményét. Damasio megközelítésében ez az empátia egyik fontos aspektusa [28, 63]. Nézete szerint a prefrontális kéreg orbitofrontális (OFC) régiója az, mely az emóciókra adott testi válaszokért felelős. Az OFC és a ventromediális prefontális kéreg (VMPFC) egyaránt részt vesz az érzelmi tanulásban, mert előrevetíti a negatív vagy pozitív kapcsolati élményeket [28]. Shore [64] áttekinti, hogy az OFC és a VMPFC három hónapos kortól az anya-gyermek interakciókban érik, s így azután nem marad következmény nélkül, ha a gyermek túl sokat csalódik, vagy nem kap megfelelő érzelmi-kapcsolati stimulációt.

A nyelvhasználat evolúciósan is új képződmény, előtte a nonverbális csatorna biztosította a kommunikációt. Ezzel állhat összefüggésben, hogy a nonverbális gesztusok – gyors, implicit szinten – minden társalgás organizálói. A nyelvi rendszer neuronális bázisa sok nem-lingvisztikai funkcióban is szerepet kap: imitáció, empátia, intuíció, mások intencióinak megértése – melyek evolúciósan már a beszélt nyelv előtti időszakban kialakultak [65, 66, 45]. Ezen belül kiemelt szerephez jut a (Broca areát is magába foglaló) premotoros rendszer, mely a tükörneuronokat is tartalmazza. A tükörneuronok további bizonyítékai annak, hogy az egyén és a külvilág közé húzott teoretikus fal egyáltalán nem képez áthatolhatatlan akadályt, sőt – kivált az implicit jelenségek tekintetében – nemcsak pszichológiai, hanem biológiai értelemben is átjárható. Ezzel az idegtudomány látóterébe kerültek olyan jelenségek is, mint a pszichoanalitikus áttétel, viszontáttétel, a múlt hatása a jelenre, a kötődés a tudattalan elhárítás és az enactment¹⁶.

¹⁶ A magyarul leginkább megcselekvésnek fordítható enacment sajátos interszubjektív jelenségkört takar: valójában egy szavakba nem fordítható élmény, leggyakrabban egy traumatikus, disszociált életesemény tudattalan ismétlése, újrajátszása, mely bizonyos szempontból az ismétlési kényszerrel rokon fogalom, azonban annál sokkal kapcsolatibb, nem annyira a tartalmi, mint a formai, strukturális, kapcsolati ismétlésre, újrajátszásra kihegyezett megközelítés. Többnyire egy aktuális helyzet hívja elő, mely lehet egy terápiában kialakuló állapot is, s ilyenkor a páciens egy múltbéli traumát él át a jelenlegi „veszélyek” – értsd: áttételi-viszontáttételi mátrix – közepette. Terápiás jelentősége abban áll, hogy a kommunikáció egy formájának tekinthető, ahol a terapeuta bevonódásával tudattalan (többnyire traumatikus) élmények válnak megoszthatóvá.

A terápiás helyzetben bekövetkező enactmentet az interszubjektív jelenségek egyik jellemző megnyilvánulásának tekinthetjük, ahol a részvevők kölcsönösen aktiválják a túlnyomórészt tudattalan, korábbi szelf-állapotaikat és kapcsolati mintáikat: valójában együtt „játsszák el”, azaz megcselekszik ezeket. Az enactment helyzeteiben mind a páciens, mind a terapeuta tartósan bevonódik érzelmileg, s ezzel az racionális reflexió lehetőségei is beszűkülnek. Többnyire előre be nem jósolható érzelmi állapotokról van szó, melyek – függetlenül attól, hogy hirtelen vagy fokozatosan lépnek fel, a terápia korai vagy késői szakaszában jelentkeznek, s sokáig vagy csak rövid ideig tartanak – szinte mindig akadályozzák az érdemi terápiás munkát. Ám mivel kölcsönösen újraaktiválódó disszociált emlékekből és szelf-állapotokből tevődik össze, az enactment megjeleníti mind a páciens, mind az analitikus rejtett kapcsolati sémáit [67, 68]. Az enactment során ugyanis az implicit, neuronálisan beírt korai reprezentációk és kapcsolati minták komplex és sűrített formában játszódnak le, és egyidejűleg jelenítik meg e korai tapasztalatok minden affektív töltését, védelmi funkcióját és magatartási jellemzőjét. Ha lehetséges közvetlen és élmény szintű hozzáférés a páciens reprezentációs világához, akkor minden bizonnyal az enactment képviseli azt, mivel az áttételen és interpretáción túlra lendít át, és egyúttal új felismeréshez juttat azzal kapcsolatban is, hogy voltaképpen mit jelent ismerni a másikat [69].

A mód, ahogy a neuronálisan is kódolt kötődési minták az interszubjektív mátrixban megoszthatókká válnak, jól jellemzi mind az adott szülő-gyermek, mind a páciens-terapeuta kettőst. A „szociális agy” fejlődésével kapcsolatos adatok is a szelf-állapotok tudattalan átvitelének folyamatát támasztják alá [70]. A preverbális időszakban anya és gyermek jobb agyféltekéjének aktiválódása révén, nonverbális kommunikációs csatornák ezrein át folyik az információcsere a szelf-állapotokról. A jobb félteke egyes régiói erőteljes limbikus (főleg amygdaláris) összeköttetésekkel bírnak, és ezáltal különösen érzékenyek az interperszonális kapcsolatokra és az érzelmi viszonyulásokra. Nem véletlen, hogy kimutatták, a két év alatti (preverbális) gyermekek és anyáik jobb féltekéje egyaránt fokozott aktivitást mutat. Shore [71] szerint az anya-gyermek diád nonverbális összefonódása olyan szoros, hogy voltaképpen anya jobb féltekéje a gyermek első realitása.

Hasonló rejtett információcsere zajlik folyamatosan felnőtt korban is minden diádikus kapcsolati rendszeren belül – így a pszichoterápiás kapcsolatban is. Adolphs és munkatársai [72], valamint Damasio [28] szerint a jobb félteke bevonásával történik mások érzelmi kifejeződésének felismerése, melyet a belsőleg generálódó testi szenzációk jobb féltekei (és nem a sokkal elemzőbb jellegű bal féltekei!) feldolgozása segít elő. Ennek a tudattalan érzelmi élménycserének a neurobiológiai bázisát pontosítják az alsó frontális, valamint a hátsó parietális kéregben elhelyezkedő tükörneuronokkal kapcsolatos kutatások. A tükör- neuronok nemcsak akkor aktiválódnak, ha megfigyelünk másokat, hanem akkor is, ha interaktív kapcsolatba kerülünk a megfigyelttel – kísérleti körülmények között például egy cselekvésaktus avagy egy affektus aktív imitációja felelhet meg ennek [30, 66, 73].

Az érzelmek kifejezése és a mások által tanúsított érzelmi állapotokkal való rezonálás (és prereflektív megértés) hátterében álló neuronális mechanizmusok a tükörneuron-rendszerben átfedik egymást [66]. Gallese kiterjesztett empátia-modellje szerint a tükörneuronok segítségével tovább magyarázható az affektív interakció és az empátia közötti, valamint az empátia és a testi érzet közötti kapcsolat. A kommunikációs gesztusok, hangtónusok testtartások és arckifejezések érzelmi viszonylásokat és szenzoros válaszokat aktiválnak, ezáltal egy intuitív, implicit tudásunk alakul ki másokról. A tükörneuronok, melyek mind gyermekekben, mind felnőttben megtalálhatók, egy aktívan megosztott interszubjektív teret képeznek, ahol a másik impliciten észlelhető, majd ezáltal – nagyrészt a tudatos reflexió beiktatása nélkül – megérthető.

A funkcionális képalkotó vizsgálatok szerint a limbikus rendszer bizonyos területei, köztük az amygdala is - melyek elengedhetetlenek az érzelmi tanulás és feldolgozás szempontjából - valóban tükörterületnek bizonyultak. Kimutatták például, hogy az arckifejezések látványa, ám sokkal inkább ezek imitációja jelentősen aktiválták az amygdala olyan területeit, melyek az emocionális magatartással és mások érzelmi megnyilvánulásainak felismerésével kapcsolatosak [74]. Mivel nagy valószínűséggel a tükörneuronok mediálják a projekció-introjekció kettős folyamatát is, az általuk közvetített információk végső soron segíthetik a terapeutát abban, hogy saját érzelmeit és testi érzeteit használva azonosítsa be a közte és páciense között alakuló kapcsolati mintázatot [75]. Ezt az álláspontot igyekszik terápiásan kamatoztatni a „Process of Change Study Group” [76] is, amikor a pszichoanalitikus terápiában előidézett változásoknál kimondottan a noninterpretatív folyamatok szerepét hangsúlyozza. A kutatócsoport az úgynevezett megosztott kapcsolat szerepét hangsúlyozza, melyet terminológiájuk a „találkozás pillanata” névvel illet. Szerintük a megosztott implicit kapcsolat alapjai „az affektív kommunikáció kezdetleges folyamataiban rejlenek, melynek gyökerei a legkorábbi kapcsolati élményekig nyúlnak vissza” [76]. Ezt továbbfűzve jelentős terápiás lehetőséget látnak a kommunikáció és tudás interszubjektív tartományában.

Összefoglalás:

Míg az utóbbi évtizedekben a pszichoanalitikus elméletben és gyakorlatban egyaránt kísérlet történik az eddig elmosódottan jelenlevő interszubjektív jelenségek élesre állítására, a legújabb neurobiológiai ismeretek az agy interszubjektív természetét igazolják. A neurobiológiai adatok ugyanakkor meglepő sebességgel erodálják a pszichoterápiás elméletek némelyik aspektusát - komoly kihívás elé állítva mind a pszichoanalitikus terápiák, mint a kognitív nézőpont képviselőit. Azzal, hogy a neurobiológia egyre több adatot szolgáltat az implicit jelenségek vidékéről, a racionális, verbális reflektív funkciókban rejlő lehetőségek beszűkülnek. Ezzel számos pszichoanalitikus és kognitivista hagyomány megkérdőjeleződik. Megfigyelhető ugyanakkor, hogy a hangsúly egyre inkább a jelen pillanatra tevődik át, a múlt feltárhatósága problematikusabbnak tűnik, mint valaha. Általános jelenség az is, hogy az elhatárolt elme kartéziánus koncepciója egyre kevéssé bizonyul tarthatónak.

A premotoros kéregben található tükör neuronok rendszere is ezt támogatja. A tükör neuronok tüzelnek akkor, ha egy cselekvést végrehajtunk, de akkor is, ha hasonló cselekvést észlelünk másokban. Úgy tűnik, egy olyan rendszert képviselnek, melyek összekapcsolják mások intencionális magatartását a saját cselekvés-élménnyel, és ilyen módon – a testi szimulálás és beágyazott rezonancia elvén – létrehozzák a kölcsönös megértés kapcsolatát. E tükrözés révén összekapcsolódó neuronális körök aktivitása egybecseng azzal, amit a fenomenológus Merleau-Ponty [77] interkorporeitásnak nevezett: vagyis létezik a testi szenzibilitásnak és a kölcsönös rezonanciának egy tartománya, amelyet mindenkor megosztunk másokkal, mint megtestesült szubjektumokkal. Növelheti a pszichoterápiás hatékonyságot, ha tudatába kerülünk ennek a reflexió előtti folyamatnak.

Az idegtudomány adatainak ismerete segítheti, hogy behatóbban megértsünk olyan összetett, interszubjektív érzelmi jelenségeket, mint például a terápiás enactment. Paradox módon, éppen a terápiás folyamatot nagy mértékben akadályozó enactmentek szolgálnak alapjául a másik valódi empatikus megértésének; s amennyiben felismerik és megfelelően integrálják, ezek a folyamatok a terápia előremutató elemeinek bizonyulnak. Ennek mentén a belátás orientált és értelmező technikákról a procedurális-emocionális újra-tanulásra és a most-pillanatokra tevődik át a hangsúly. Az agy és elme közötti átjárások folyamatosan új adatokkal egészítik ki tudásunkat, ezzel újabb kihívások elé állítják a pszichoanalitikus technikát. A tükörneuronok felfedezése az interszubjektív folyamatok hangsúlyozását sürgette, biológiailag megalapozottá tette az empátiát és rámutatott az eddig kifejezetten kerülendőnek tartott, igen intenzív áttételi-viszontáttételi reakciónak tartott enactment terápiás hozadékára.

Irodalom

1. STERN DN: Intersubjectivity. In: Person ES, Cooper AM, Gabbard GO, editors: Textbook of Psychoanalysis. Arlington, VA: The American Psychiatric Publishing, Inc. 2005: 77-92.
2. HUSSERL E: Méditations cartésiennes. 1931. [1960, Cartesian Meditations] Karteziánus elmélkedések. Bevezetés a fenomenológiába; Atlantisz Könyvkiadó Kft., 2000
3. FERENCZI S: Nyelvzavar a felnőttek és a gyermek között. A gyengédség és a szenvedély nyelve In: Technikai írások (1921-33). Budapest: Animula. 1997 [1933], 102-112.
4. MÉSZÁROS J: Ferenczi Sándor, a budapesti iskola, és a pszichoanalitikus emigráció(disszertáció) Pécs: PTE BTK Pszichológiai Doktori Iskola, 2006.
5. JONES E: Sigmund Freud élete és munkássága. Budapest: Európa. 1973. pp630-632
6. FERENCZI S: Klinikai napló. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1996 [1932].
7. FERENCZI S: A pszichoanalitikus technika rugalmassága. In: Technikai írások (1921-33). Budapest: Animula. 1997 [1928], 57-70.
8. FERENCZI S: 1931 Felnőttek „gyermekanalízise”. In: Technikai írások (1921-33). Budapest: Animula. 1997 [1931]: 87-101.
9. LÉNÁRD K, TÉNYI T: Ferenczi’s Concept on Trauma, Connected with the Katonadolog: ‘Soldiers Can Take it’ Concept. International Forum of Psychoanalysis 2003; 12: 22-29
10. ARON L, HARRIS A, editors: The Legacy of Sándor Ferenczi. Hillsdale, NJ: The Analytic Press. 1993.
11. RACHMAN AW: Sándor Ferenczi: The psychotherapist of tenderness and passion. Northvale, NJ: Jason Aronson. 1997.
12. RACHMAN AW: Sándor Ferenczi's Contributions to the Evolution of Psychoanalysis. Psychoanalytic Psychology 2007; 24(1): 74-96.
13. BÁLINT M: The basic fault: Therapeutic aspects of regression. London: Routledge. 1968 [Az őstörés. A regresszió terápiás vonatkozásai. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1994.]
14. KOHUT H: The Analysis of the Self. New York: International Universities Press. 1971. [A szelf analízise. Budapest: Animula, 2001.]
15. STOLOROW RD, ATWOOD GE, ORANGE DM: Worlds of Experience. Interweaving philosophical and clinical dimensions in psychoanalysis. New York: Basic Books. 2002.
16. BEEBE B, KNOBLAUCH S, RUSTIN J, SORTER D: Forms of Intersubjectivity in Infant Research and Adult Treatment. New York: Other Press. 2005.
17. TÉNYI T: A pszichodinamikus pszichiátria a legújabb pszichoanalitikus eredmények türkében. Budapest: Animula. 2000.
18. LYONS-RUTH K: Implicit relational knowing: Its role in development and psychoanalytic treatment. Infant Mental Health Journal 1998; 19: 282-289.
19. LYONS-RUTH K: The two-person unconscious: Intersubjective dialogue, enactive relational representation, and the emergence of new forms of relational organization.Psychoanalytic Inquiry 1999; 19: 576-617.
20. EMDE RN, BIRINGEN Z, CLYMAN RB, OPPENHEIM D: The moral self of infancy: Affective core and procedural knowledge. Developmental Review 1991; 11: 251-270.
21. STERN DN: The interpersonal world of the infant. New York: Basic Books Inc. 1985
22. STERN DN: The motherhood constellation: a unified view of parent-infant psychotherapy. New York: Basic Books Inc. 1995.
23. PALLY R: How the brain actively constructs perceptions. Int J Psychoanal 1997; 78 (5):1021-30
24. SIMON M, TÉNYI T, TRIXLER M: Memóriafajták a pszichodinamikus megközelítés tükrében. Pszichoterápia, 2001; 10: 332 - 341.
25. WHITEHEAD CC: Toward a “new” paradigm of therapeutic action: neuro-psychoanalysis and downward causation. J Am Acad Psychoanal Dyn Psychiatry 2005; 33(4):637-56.
26. KANDEL ER: Biology and the future of psychoanalysis: a new intellectual framework for psychiatry revisited. Am J Psychiatry 1999; 156:505–524
27. GABBARD GO: A neurobiologically informed perspective on psychotherapy. The British Journal of Psychiatry 2000; 177: 117-122
28. DAMASIO AR: Descartes’ error. New York: Grosset/Putnam. 1994.
29. LEDOUX JE: The emotional brain. New York: Simon & Schuster. 1996.
30. GALLESE V, FADIGA L, FOGASSI L, RIZZOLATTI G. Action recognition in the premotor cortex. Brain. 1996; 119( Pt 2):593-609
31. RIZZOLATTI G, FADIGA L, GALLESE V, FOGASSI L: Premotor cortex and the recognition of motor actions. Cogn Brain Res 1996; 3(2): 131-41.
32. UMILTA MA, KOHLER E, GALLESE V, FOGASSI L, FADIGA L, KEYSERS C, RIZZOLATTI G: I know what you are doing. A neurophysiological study. Neuron 2001; 31(1):155-65.
33. JELLEMA T, PERRETT DI: Cells in monkey STS responsive to articulated body motions and consequent static posture: a case of implied motion? Neuropsychologia. 2003; 41(13):1728-37.
34. RIZZOLATTI G, FOGASSI L, GALLESE V: Parietal cortex: from sight to action. Curr Opin Neurobiol 1997; 7(4): 562-7.
35. GALLESE V: The ’shared manifold’ hypothesis. From mirror neurons to empathy. J Consc Stud 2001; 8: 33-50.
36. KOHLER E, KEYSERS C, UMILTA MA, FOGASSI L, GALLESE V, RIZZOLATTI G: Hearing sounds, understanding actions: action representation in mirror neurons. Science 2002; 297(5582): 846-8.
37. GANGITANO M, MOTTAGHY FM, PASCUAL-LEONE A. Phase-specific modulation of cortical motor output during movement observation. Neuroreport. 2001;12(7):1489-92.
38. COCHIN S, BARTHELEMY C, ROUX S, MARTINEAU J: Observation and execution of movement: similarities demonstrated by quantified electroencephalography. Eur J Neurosci 1999; 11(5): 1839-42.
39. HARI R, FORSS N, AVIKAINEN S, KIRVESKARI E, SALENIUS S, RIZZOLATTI G. Activation of human primary motor cortex during action observation: a neuromagnetic study. Proc Natl Acad Sci U S A. 1998; 95(25):15061-5.
40. FADIGA L, FOGASSI L, PAVESI G, RIZZOLATTI G: Motor facilitation during action observation: a magnetic stimulation study. J Neurophysiol. 1995; 73(6): 2608-11.
41. GRAFTON ST, ARBIB MA, FADIGA L, RIZZOLATTI G. Localization of grasp representations in humans by positron emission tomography. 2. Observation compared with imagination. Exp Brain Res. 1996; 112(1):103-11.
42. RIZZOLATTI G, FADIGA L, MATELLI M, BETTINARDI V, PAULESU E, PERANI D, FAZIO F: Localization of grasp representations in humans by PET: 1. Observation versus execution. Exp Brain Res 1996; 111(2): 246-52.
43. DECETY J, GREZES J, COSTES N, PERANI D, JEANNEROD M, PROCYK E, GRASSI F, FAZIO F: Brain activity during observation of actions. Influence of action content and subject's strategy. Brain 1997; 120(Pt 10): 1763-77.
44. DECETY J, GREZES J: Neural mechanisms subserving the perception of human actions. 1999; 3(5): 172-178.
45. IACOBONI M, WOODS RP, BRASS M, BEKKERING H, MAZZIOTTA JC, RIZZOLATTI G: Cortical mechanisms of human imitation. Science 1999; 286(5449): 2526-8.
46. BUCCINO G, BINKOFSKI F, FINK GR, FADIGA L, FOGASSI L, GALLESE V, ÉS MTSAI: Action observation activates premotor and parietal areas in a somatotopic manner: an fMRI study. Eur J Neurosci 2001; 13(2): 400-4.
47. RIZZOLATTI G, FOGASSI L, GALLESE V: Neurophysiological mechanisms underlying the understanding and imitation of action. Nat Rev Neurosci. 2001; 2(9): 661-70.
48. FLANAGAN JR, JOHANSSON RS: Action plans used in action observation. Nature 2003; 424(6950): 769-71.
49. IACOBONI M, MOLNAR-SZAKACS I, GALLESE V, BUCCINO G, MAZZIOTTA JC, RIZZOLATTI G: Grasping the intentions of others with one’s own mirror neuron system. PLoS Biol 2005; 3(3):e79.
50. FOGASSI L, FERRARI PF, GESIERICH B, ROZZI S, CHERSI F, RIZZOLATTI G: Parietal lobe: from action organization to intention understanding. Science 2005; 308(5722): 662-7.
51. TETTAMANTI M, BUCCINO G, SACCUMAN MC, GALLESE V, DANNA M, SCIFO P, FAZIO F, RIZZOLATTI G, CAPPA SF, PERANI D: Listening to action-related sentences activates fronto-parietal motor circuits. J Cogn Neurosci 2005;17(2):273-81.
52. AZIZ-ZADEH L, WILSON SM, RIZZOLATTI G, IACOBONI M: Congruent embodied representations for visually presented actions and linguistic phrases describing actions. Curr Biol. 2006; 16(18): 1818-23.
53. GALLESE V, GOLDMAN A. Mirror-neurons and the simulation theory of mind-reading. Trends Cogn Sci 1998; 12:493-501.
54. GOLDMAN A, GALLESE V. Reply to Schulkin. Trends Cogn Sci. 2000;4(7):255-256.
55. GALLESE V. Intentional Attunement. Embodied simulation and its role in social cognition. in: Mauro Mancia (szerk) Psychoanalysis and Neuroscience. Springer-Verlag Italia. 2006. pp 269-304.
56. GALLESE V, KEYSERS C, RIZZOLATTI G. A unifying view of the basis of social cognition. Trends Cogn Sci. 2004; 8(9):396-403.
57. FONAGY P: Psychoanalysis today.World Psychiatry. 2003; 2(2):73-80.
58. BARON-COHEN S: Mindblindness: an essay on autism and theory of mind. Cambridge, Mass: MIT Press/Bradford Books. 1995.
59. FODOR JA: A theory of the child’s theory of mind. Cognition 1994; 44: 283-296.
60. LESLIE AM: Pretense and Representation in infancy: The origins of ’Theory of Mind’. Psychological Review 1987; 94: 412-426.
61. CSIBRA G: Action mirroring and action interpretation: An alternative account. In: Haggard P, Rosetti Y, Kawato M, editors: Sensorimotor Foundations of Higher Cognition. Attention and Performance XXII. Oxford: Oxford University Press. In press.
62. DIMBERG U, THUNBERG M, ELMEHED K: Unconscious facial reactions to emotional facial expressions. Psychol Sci 2000; 11(1): 86-9.
63. DAMASIO AR: On some functions of the human prefrontal cortex. Ann N Y Acad Sci. 1995; 769:241-51
64. SHORE AN: Affect regulation and the origin of the self: The neurlogy of emotional development. Hillsade, NJ: Erlbaum. 1994.
65. ARBIB 2002
66. GALLESE V: The roots of empathy: the shared manifold hypothesis and the neural basis of intersubjectivity. Psychopathology. 2003; 36(4):171-80.
67. STERN DB: The eye sees itself. Dissociation, enactment, and the achievement of conflict. Contemporary Psychoanalysis 2004; 40: 197-237.
68. WATT D: The dialogue between psychoanalysis and neuroscience: Alienation and reparation. Neuro-Psychoanalysis 2000; 2: 183-192.
69. GINOT E. Intersubjectivity and neuroscience: Understanding enactments and their therapeutic significance within emerging paradigms. Psychoanalytic Psychology, 2007; 24(2): 317-332.
70. SHORE AN: Attachment and the regulation of the right brain. Attachment and Human Development 2000; 2(1): 23-24.
71. SHORE AN: Early Relational Trauma, Disorganized Attachment, and the Development of a Predisposition to Violence. In: Solomon MF & Siegel DJ, editors. Healing trauma: attachment, mind, body and brain. New York: W.W. Norton &Company. 2003: 107-167.
72. ADOLPHS R, DAMASIO H, TRANEL D, COOPER G, DAMASIO AR: The role for somatosensory cortices in the visual recognition of emotion as revealed by three-dimensional lesion mapping. J Neurosci, 2000; 20: 2683-2690.
73. PALLY R: A primary role for nonverbal communication in psychoanalysis. Psychoanalytic Inquiry 2001; 21: 71-79.
74. CARR L, IACOBONI M, DUBEAU M, MAZZIOTTA JC, LENZI GL: Neural mechanisms of empathy in humans. A relay from neural systems for imitation to limbic area. Lexique, 2003; 100: 5497-5502.
75. PALLY R: The predicting brain: psychoanalysis and repeating the past in the present. In: Mauro Mancia, editor: Psychoanalysis and Neuroscience. Springer-Verlag Italia. 2006: 193-218.
76. STERN DN, SANDER LW, NAHUM JP, HARRISON AM, LYONS-RUTH K, MORGAN AC, BRUSCHWEILER-STERN N, TRONICK EZ. Non-interpretive mechanisms in psychoanalytic therapy. The ’something more’ than interpretation. The Process of Change Study Group. Int J Psychoanal 1998; 79 (Pt5): 903-21.
77. MERLEAU-PONTY M: Phenomenology of Perception. London: Routledge. 1962.