dr. Horváth Lajos
Köszöntése - 75 éves
Először azt hittem, könnyű lesz portrét rajzolni Lajos bácsiról, a magyar
radiológia egyik doyenjéről, akivel hosszú évek óta tudományos üléseinken
rendszeresen találkozom, jókat beszélgetünk, s „világmegváltó”
gondolatainkat kicseréljük.
Az írás apropóját az adta, hogy elárulta életkorát, az új évezred küszöbén
töltötte be 75. életévét, s így most a nyilvánosság előtt köszönthetem,
s egyben írhatok „egy kis doktorkáról Dombóvárról”, ahogy ő nevezi
magát. Az egyszerűnek vélt feladat azonban egyre nehezebbé vált, amikor
megkaptam a kért életrajzi adatokat.
Önéletrajzában ugyanis beszámol gazdag életútjának örömeiről, csalódásairól,
nehézségeiről, de minden, számomra érdekes, megemlítendő eseménynél ott
volt a tiltás : „Kérlek, ezt ne írd meg!”.
Így aztán az általa adott direktívák szerint meglehetősen „szárazon”
vagyok kénytelen összefoglalni pályafutásának fontosabb állomásait,
szakmai tevékenységét.
Dr. Horváth Lajos 1925. július 1-jén született Szekszárdon. Itt érettségizett
1943-ban, majd Budapesten kezdte el tanulmányait, a Pázmány Péter Tudományegyetem
orvosi fakultásán. Diplomát a háború miatt csak 1951-ben szerezhetett. A háború
alatt medikusként egy Németországba telepített hadikórházban dolgozott,
majd amerikai, később orosz fogságba került. Orvosi tanulmányai során az
egyetemi diákszervezet országos elnökeként tevékenykedett, s az új
hatalommal való „nézeteltérése” miatt a diploma kézhezvétele kissé
megkésett.
Orvosi pályafutását a szekszárdi megyei kórház gyermekosztályán kezdte,
s 1955-ben gyermekgyógyászatból szakvizsgázott. 1958-ban a radiológiai osztályra
került, és 1961-ben radiológiából is szakvizsgát szerzett. 1969-ben, az újonnan
épült dombóvári kórház röntgenosztályának vezető főorvosi állását
pályázta meg – sikerrel. Innen ment nyugdíjba 1991-ben.
Az új osztály megszervezésével, sikeres működtetésével kivívta a szakma
elismerését, bár közben számos állásajánlatot kapott, többek között
Budapestről és a pécsi egyetemről, ő azonban Dombóvárt választotta. Önéletrajzában
Stevensontól idéz:
„Egy élet értéke nem azon áll, hogy milyen kártyákat kaptunk a sorstól,
hanem azon, hogy egy rossz osztást is jól játszunk meg.”
Horváth doktor jól játszott: külföldi tanulmányutakat szerzett Zürichbe,
Hágába, Utrechtbe, Berlinbe, a kórház fiatal orvosai számára tudományos fórumot
hozott létre, neves radiológus professzorok meghívásával továbbképzéseket
szervezett.
Bár dédelgetett szakmai célkitűzését, a kandidatúrát különböző okok
miatt nem tudta megvalósítani, a szándék komolyságát jelzi a csaknem ötven
dolgozat, amelyből 26 nívós hazai, párizsi, zürichi, illetve német
szaklapokban jelent meg.
1976-ban a Magyar Radiológusok Társasága vezetőségének tagja lett, s közel
két évtizedig folyamatosan újraválasztották. További „társadalmi”
munkaként részt vett a város egészségügyi bizottságának munkájában, és
a Vöröskereszt városi szervezetének elnökségi tagja volt.
Munkásságának elismeréseként számos kitüntetést kapott, többek között
a Kiváló Orvos cím és a Ratkóczy-emlékérem tulajdonosa.
E rövid, kivonatos szakmai ismertetésben a radiológusra kellett koncentrálnom,
így hiányoznak a portrét teljessé tevő tényezők: az orvos, az érző
ember, a művész jellemzőinek kellő méltatása. „Hiába küldtek valakit,
mondjuk kolográfiás vizsgálatra, soha nem tudtam leragadni csupán a probléma
keresésénél. Lelki kényszer hatása alatt, mindig a nagybetűvel írandó »Ember«
feküdt előttem” – írja önéletrajzában, amely orvosi-emberi hitvallása
mottójának tekinthető.
Ezzel a hitvallással felvértezve tudta átvészelni azokat az embert próbáló
történelmi viharokat, amelyekbe élete során belekerült, s így tudta
elviselni azokat a szakmai csalódásokat – ilyenek is voltak –, amelyek aktív
pályafutása során érték. Mindezekhez további erőt adhatott az irodalom, főként
a költészet és a zene szeretete.
Ki hinné egy radiológusról, hogy professzionális versmondó, önálló
irodalmi esteket tart, különböző meghívásoknak eleget téve a magyar és külföldi
irodalom gyöngyszemeit szavalja?
Mindezek talán teljesebbé teszik Lajos bácsi portréját, akinek – nemcsak
születésnapja alkalmából – erőt, egészséget kívánunk és olyan
fizikai szellemi aktivitást, amellyel ma is el tudja bűvölni a fiatalabb
generációk tagjait.
dr. Lombay Béla - 2001 (MaRa. 75. évf. 1. sz.)