Hazánkban a laboratóriumi asszisztensképzés közel 70 éves múltra tekinthet vissza. A legrégebbi adat 1935-ből származik. Szegeden a katolikus nőegyesület szervezésében, a Magyar Királyi Horthy Miklós Tudományegyetem támogatásával két éves nappali képzés működött, mely magába foglalta a klinikai laboratóriumi, a mikrobiológiai ismeretek oktatása mellett a hisztotechnika oktatását is.
A képzésben jelentős helyet foglalt el a gyakorlati képzés, melyet az egyetemi intézetek laboratóriumai biztosítottak.
1945-től egészen 1952-ig alig rendelkezünk adatokkal. Annyi bizonyos, hogy nappali képzés nem volt, az asszisztensi képesítéseket vagy a szakmában eltöltött idő alapján igazolták, vagy két éves munka melletti képzések voltak, melyek elméletben mindkét szakra képesítést adtak, de szövettani technikát csak néhány órában tanítottak. A gyakorlatokat a munkahelyek igazolták. Ennek a képzésnek az eredménye az lett, hogy ahány laboratórium, annyiféle nívónak megfelelő gyakorlati ismereteket szereztek a hallgatók.
1959-től két helyen - Budapesten a Fodor József Állami Egészségügyi Szakiskolában és Miskolcon - indult be a két éves nappali képzés. Mindkét iskolában jól felszerelt tanlaboratóriumok álltak a hallgatók gyakorlati képzésének a szolgálatában. Ettől az időtől kezdve (1959) két félévben került sor a hisztotechnika, valamint a hisztokémia elméleti és gyakorlati oktatására.
A hallgatók kiválasztása komoly felvételi vizsgán történt, a felvételi kérdések megegyeztek az orvosegyetemi felvételi kérdéseivel azzal a különbséggel, hogy a felvételi pontszám alacsonyabb volt.
15 év után, tehát az 1935-ben bevezetett magas nívójú elméleti és főleg gyakorlati tudást adó képesítés színvonalát érte el újra a képzés.
A nappali képzéssel párhuzamosan megmaradt a munka melletti képzés is, de a hisztotechnika-hisztokémia oktatása miatt a két éves képzést három évre emelték fel. A gyakorlati képzés ebben az esetben a munkahelyeken történt.
Az egészségügyi szakközépiskolák megszervezésével egyidőben, mindmáig ismeretlen okok miatt megszüntették a magas színvonalú nappali és a három éves munka melletti képzést 1975-ben, és helyette már 1972-ben bevezették az 1-1 éves munka melletti képzést. A gyakorlati oktatás természetszerűleg ebben az esetben is a munkahelyek feladata maradt. Ez a képzési forma számos változáson esett át (pl. a morfológia külön tanfolyamon került oktatásra, az 1-1 éves munka melletti oktatást két évre emelték, vagy a szövettani tanfolyamot csak a két éves általános laboratóriumi tanfolyam elvégzése után lehetett abszolválni, majd a szövettani tanfolyamot is felemelték két évre stb.). A lényeg azonban nem változott. A gyakorlati képzés kikerült a képző iskola hatásköréből és a munkahelyekre hagyták, a képzést szervező iskolák tanlaboratóriumokat nem létesítettek. Így továbbra is az "ahány laboratórium, annyi képzési nívó" maradt a jellemző erre az oktatásra.
Kétségtelenül nívó-emelkedést jelentett az 1976-ban bevezetett klinikai kémiai, illetve mikrobiológiai és az 1983-ban bevezetett hisztokémiai immunhisztokémiai, elektronmikroszkópos és citológus szakasszisztensi tanfolyamok beindulása.
Bár a gyakorlati képzést ez az oktatási rend sem tudta tanlaboratóriumokban megoldani, de legalább a szakmai kollégiumok által javasolt delegált laboratóriumokban történt a képzés és a kötelező, ún. központi gyakorlatokat minden hallgatónak egységes tanterv szerint, minősített munkahelyen kellett abszolválni.
Ismét számunkra ismeretlen okok miatt a népjóléti miniszter 37/1995. számú rendelete a kötelező gyakorlatokat a követelményrendszerben nem írta elő, a gyakorlati képzést a munkahelyekre bízta. Mivel a képzés iskolarendszeren kívüli, lehetséges az ún. egyéni, tanfolyam nélküli felkészülés után is vizsgára jelentkezni. A képzés nívóját csak az menti meg a mai napig is, hogy a hallgatók belátják a gyakorlati képzés szükségességét, és sokszor önként, saját zsebükbe nyúlva "megveszik" a képző intézménytől a szervezett gyakorlatok lehetőségét, illetve az eredetileg csak vizsgára jelentkezők közül többen az elméleti előadásokon történő részvételt is. Például az elmúlt két év során a klinikai szakasszisztens képzésben résztvevők közül az 1998-as évben felvett 50 hallgatóból 42 fő kért szervezett gyakorlati felkészítést, ez összesen 455 gyakorlati napot jelentett, 782.600.-Ft összegben. Az 1999. évben a 77, tanfolyamra felvett hallgatóból 72 fő igényelt szervezett gyakorlatot, ami ebben az esetben 758 napot jelentett, összegében 1.675.180.-Ft-ot. Ugyanez elmondható a morfológiai szakok esetében is, például a hisztokémiai és immunhisztokémiai szakasszisztens képzésben 1997-ben részt vevő 30 hallgató közül 24 fő kért szervezett gyakorlati felkészítést, 402 napot, összegében 594.960.-Ft értékben. 1999-ben a 28 fő képzésben részt vett hallgató közül 25 fő kért gyakorlati felkészítést 365 napra, összegében 786.760.-Ft értékben.
Újabb fordulat következett be a képzésben, amikor 1997-ben rendeletileg összevonták a közép- és felsőfokú képzést a klinikai laboratórium esetében három, a morfológiai szakon pedig két évre, a képzés gyakorlatilag munka melletti maradt (a képző iskolák a nappali lehetőséget mind ez ideig nem használták ki), a gyakorlóhelyeket az iskola központilag nem biztosítja, a gyakorlatokért a munkahelyek a felelősek, illetve a hallgatóknak kell keresni megfelelő gyakorló helyeket, holott a 2/1997. (L22.) MüM rendelet 12.§20, valamint a 13. §20(3) pontja egyértelműen rendelkezik arról, hogy ez a képző iskola feladata lenne.
Ezzel a képzéssel kapcsolatban érdemesnek látszik megjegyezni azt is, hogy egyik tanfolyamnak sem jelent meg a hivatalos közlönyben a központi programja, s így a 7/1993. (XII. 30.) MüM rendelet szerint az oktatást meg sem lehetett volna kezdeni, pedig az oktatás már második éve "zavartalanul" folyik.
A gyakorlati képzés nívóját beszédesen bizonyítja az, hogy például a hisztokémiai és immunhisztokémiai szakasszisztensi tanfolyamon kell a hallgatókat analitikai mérlegen, illetve pH-mérőn mérni megtanítani, mert az ilyen alapvető méréseket feltehetően csak elméletben tanulták az alaptanfolyamokon. Pedig ha tüzetesen átnézzük az OKJ 5.4-es, kórszövettani szövettani laboratóriumi asszisztensképzés követelményrendszerét (12/1998. (IV. 22.) számú NM rendelet), akkor még mi mindent kellene megtanulni készség fokon a hallgatónak, véleményünk szerint teljesen feleslegesen (atomabszorpciós spektrofotometria, lángfotometria, scintillációs mérések stb.). Vajon hol tanulják meg a készség fokon előírt módszereket a jelenleg két éves munka melletti tanfolyamot végzők? A morfológiai munkahelyükön aligha! És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a két éves, munka melletti tanulmányok alatt nemcsak alapképesítést, hanem három szakasszisztensi képesítést is kapnak a hallgatók. Kíváncsiak lennénk, hogy például az így képzett citológus "szakasszisztens" véleményét mennyiben fogadná el a képzést kitaláló, hozzátartozója esetében!
A klinikai laboratóriumi szakon a képzés munka melletti három év, a gyakorlati képzés a munkahelyeken történik, és a végén három szakasszisztensi képesítést nyer a jelölt (klinikai kémia, mikrobiológia-immunológia, haematológia).
Az új képzési renddel a jelenlegi szakasszisztens képzést elhalásra ítélték. Az egyes ábrán feltett kérdés költői, de a rideg valóságot tükröző, elgondolkoztató! Vajon adnák-e a nevüket az asszisztensképzés képzési idejét csökkentők, a gyakorlati képzés nívójával nem törődők ahhoz, hogy az orvos és szakorvosképzés kiképzési idejét akár csak a felére csökkentsük, nem beszélve arról, hogy mindezt munka mellett hajtsuk végre, s az orvostanhallgatóra bíznánk a gyakorlati ismeretek megszerzését (munka mellett!). Vajon milyen orvosokat képeznénk így, vajon ki bízná rá magát vagy hozzátartozóját az ilyen tudással felvértezett orvosokra. Vajon elismernék-e bárhol a világon az így szerzett orvosi diplomát? Úgy véljük: nem! Tessék tehát mindezeken elgondolni és az orvosi laboratóriumi technikai szakmák képzésének lekicsinylő mosollyal kísért kidolgozásakor is figyelembe venni!
Elgondolkodtató a 2. ábrán látható tények elemzése! 1945-től napjainkig 16-szor változtatták meg a képzés rendjét (néha egy évben kétszer), a gyakorlati képzés elsorvasztása is világosan leolvasható a táblázatról.
Mindezek ismeretében felvetődik a kérdés, hogy hol tart ma Magyarországon az asszisztensképzés elméleti és főleg gyakorlati oktatása. A felvázolt kép elkeserítő. Rendelkezésünkre áll 20 ország asszisztensképzésének kurrikuluma.
Mint a táblázatból látható, Magyarország az egyetlen hely, ahol 2, illetve 3 év alatt ún. "magasan kvalifikált" asszisztenst (technologist) képeznek munka mellett. Mert ennél magasabb szintet ezzel a képzéssel nem lehet elérni, hacsak nem kezdik előlröl a tanulást a főiskolán!
Az ismertetett országok zömében a képzési idő minimum 3 év, nappali oktatással. Általában nem választják el a klinikai laboratóriumi és a morfológiai tárgyak oktatását. A ~ gyakorlati képzés alapos, mely nagy részben a képző intézmények laboratóriumaiban, kisebb részben pedig akkreditált kórházi, egyetemi laboratóriumokban történik. A hallgatók a tanulmányaik végeztével általában főiskolai végzettséget nyernek (BSc vagy az angol képzési rendszerben akár Ph.D, Dr.).
Ha az ismertetett országok és az EU-országok képzését vesszük alapul, akkor világossá válik, hogy az orvosi laboratóriumi (klinikai laboratórium, mikrobiológia, haematológia, hisztológia, hisztokémia, elektronmikroszkopia, citológia) technikai ismeretek az orvosegyetemeken tanított diszciplínáktól merőben eltérnek és külön tudományágat képeznek (legalábbis számos ország oktatási rendje ezt elismeri). A hallgatók olyan elméleti és főleg gyakorlati ismeretek birtokába jutnak, melyekkel a velük együtt dolgozó orvosok csak autodidakta módon rendelkezhetnek, illetve szerezhetnek meg. Példa erre: a patológus szakorvosképzésben a technikai ismereteket mindössze néhány órában ismertetik a jelöltekkel a szakorvosi tanfolyamokon.
Ha kellő alapossággal és nívón képzett technikai munkatársak dolgoznak a különböző laboratóriumokban, akkor nem az orvosok feladata a módszertani problémák megoldása, az esetleges módszertani hibák megkeresése és korrigálása. A fizikai, kémiai, biokémiai, műszerismereti stb. tudományokkal felvértezett technikai szakemberek ezeket professzionális módon képesek megoldani. A képzésben még számos olyan ismeretanyag is elsajátításra kerül, ami a jelenlegi orvosképzésből kimarad.
Mi tehát a jövő? Kétségtelen, hogy nívós, az EU- és más országokhoz felzárkózó képzés csak is iskolarendszeren belüli és kizárólagosan nappali képzésben képzelhető el, ahol a gyakorlatok (az óraszám 60%-a) a képző akkreditált iskola, vagy főiskola tanlaboratóriumaiban történik és csak a delikát vizsgálatok bemutatására kerül sor a képző helyen kívüli laboratóriumokban. Ha ez megvalósul, akkor a képzés a kor követelményeinek megfelelő nívójára kerül, a diplomák ekvivalenciája egyértelművé válik. Mindaddig azonban, amíg görcsösen ragaszkodnak egyesek az alacsony képzési nívót reprezentáló rövid (gyakorlati ismeretanyagot alig adó) munka melletti képzéshez, a magyarországi asszisztensképzés messze mögötte marad nem csak az európai, hanem az afrikai, az ázsiai és az ausztráliai képzés nívójának, és a diplomák elismertsége hosszú ideig várathat magára.
A fent megfogalmazott megállapításokkal egyetért és ezt írásba is foglalta a Magyar Laboratóriumi Diagnosztikai Társaság (MLDT), a Laboratóriumi Vizsgálatok Szakmai Kollégiuma, a Magyar Orvosi Laboratóriumi Szakdolgozók Egyesülete (MOLSZE), valamint az Magyar Tudományos Akadémia Diagnosztikai Bizottsága. Egyelőre várat magára a Magyar Patológus Társaság (MPT), a Patológus Szakmai Kollégium (PSZK) és a Patológus Asszisztensek Magyarországi Egyesülete (PAME) ez irányú egyértelmű állásfoglalása. Reméljük, egyszer ez is be fog következni.
Nyitott kérdés az eddig 5 különböző szakon végzett szakasszisztensek képzettségének az elismerése. A főiskolai, és az akkreditált technikusi képzést (5.5) irányítóknak be kell látniuk, hogy a szakasszisztensi oklevél mögött olyan elméleti tudás rejlik, amely oktatásra kerül a főiskolai, illetve technológus képzésben, nem is beszélve az igen jelentős gyakorlati ismeretekről. A múltban hasonló szintű képesítések beszámítást nyertek főiskolai képesítésekben például gyógytornász, dietetikus, higiénikus. (13/1976 (IX. 14.) EÜM-OM együttes rendelete.)
A szakasszisztensek érdekében számos javaslattal éltünk az MTA szakképzéssel foglalkozó bizottságának elnökénél. Sajnos kevés a remény arra, hogy a több, mint ezer szakasszisztens óhaja végre teljesüljön, és tudásuk beszámítást nyerjen az akkreditált felsőszintű képzésbe. A főiskolai képzést szervezők és irányítók hozzáállása jelenleg nem ezt az óhajt igyekszik valóra váltani, ezt bizonyítja a beinduló levelező képzés, ahol ugyanúgy négy év a tanulmányi idő (tetemes anyagi hozzájárulással) a már végzett szakasszisztenseknek, mint az érettségivel nappali tagozatra felvetteknek.
Véleményünk szerint a küzdelmet - mindezek ellenére - sem szabad lezártnak tekinteni, a szakmai és érdekképviseleti szervezeteknek kellene végre felvállalni azt a feladatot, hogy a szakasszisztensek eddig megszerzett tudása főiskolai szintű elismerést nyerjen.