Jelige: “CÖNE”

 

Mit jelent számomra a mozgás ?

 

Világéletemben örökmozgó voltam. Egy Somogy megyei, ma már városi rangra emelt községben születtem. Körülölelték a dombok. Imádtam a természetet, a friss levegőt, a napfényt. Édesapámtól örököltem ezt, aki már kislány koromban állandóan magával vitt testvéreimmel együtt az erdőbe. Kora tavasszal hóvirágot, ibolyát szedtünk, hogy aztán csinos kis csokrokba kötve a templom előtt árulva némi zsebpénzre tegyünk szert. Később jött a gombaszezon, anyák napjára a gyöngyvirág, nefelejcs szedése. Ilyenkor már csipegetni is lehetett az erdő gyümölcseiből, csokorba szedve a szamócát is. Akkor még olyan tiszta volt az utunkat kísérő patak vize, hogy szomjunkat belőle olthattuk.

Ez az időszak döntően befolyásolta későbbi pályámat. Tanulmányaim, majd munkám során is rengeteg időt töltöttem a szabadban. Férjemmel együtt mezőgazdászok vagyunk. Semmihez nem hasonlítható tavasszal a megmunkált fold illata! A madarak csicsergése, bogarak, méhek zümmögése valami csodálatos hangverseny.

Gyermekeinket is korán hozzászoktattuk a természet szeretetéhez. Míg ki nem repültek a családi fészekből - ami tulajdonképpen már középiskolás korukban bekövetkezett -, a nyarakat tó mellett vagy hegyekben sátorozással, nagyokat kirándulva töltöttük el. Nagyon szép évek voltak! Évek múltán aztán sorra jöttek a bajok.

Az örökmozgó kezdett berozsdásodni. 42 évesen, 1989-ben kezdődött. Először a vallani, kezem kezdett fájni. "Á fiam, ez kapásbetegség!" - mondta akkori orvosunk, egy jóságos doktor bácsi. (Igaz, volt egy kis szőlőnk, amit néha meg kellett kapálni.)

Nem segítettek a felírt gyógyszerek, kenőcsök. Később már minden izületem fájt. Persze, hogy elkeseredtem!

Én, aki azelőtt reggeltől estig megállás nélkül dolgoztam, tettem-vettem, most még a nevemet sem tudtam rendesen leírni, a kanalat a számhoz emelni, kést-villát használni, nehéz volt felemelni még egy konyharuhát is!

Megkezdődött a baj okának kiderítése. Kivizsgálást kivizsgálás követett. A leletek áttanulmányozása után a szakorvos ezekkel a szavakkal fogadott: "Asszonyom, elég gyakran fogunk találkozni!"

Kiderült, hogy kezdődő PCP, azaz sokízületi gyulladás a betegségem. Sokan kérdezték tőlem, mi ez? Ma már keserédesen mondom, hogy egy utálatos, gyógyíthatatlan nyavalya, melynek sok egyéb dolog mellett legjobb ellenszere a mozgás.

Utáltam a rengeteg gyógyszert, de nélkülük szinte mozdulni sem tudtam.

Elég volt a fájdalmakból, ez nem mehet így tovább! Megbeszéltem orvosaimmal és döntöttünk: műtétet műtét követett. 1995 őszétől kezdődően 2001 decemberéig 14 műtéten estem át. Kezdődött a bal térd syno-vectomiájával, majd fél év elteltével következett a jobb térd. Közben minden más izületem állapota tovább romlott. Jobb csípőm puskaropogás-szerű hangokat hallatott. 1996 őszén protézis beültetésével újjá született. Aki már átélt ilyen műtétet, tudja, hogy mit jelent ez. Megfogadtam mindenki tanácsát, mert hiába a sikeres beavatkozás, ha a beteg nem tesz meg mindent gyógyulása érdekében. Mozogni, mozogni, mozogni! Műtét utáni 8. napon már mankók segítségével lépcsőztem, a 13. napon pedig (nem is olyan szerencsétlen szám!) már kihasználva a ragyogó napsütést, a Dunaparton egy kellemes sétát tettünk. Igaz, ehhez autóba kellett ülni, mert 35 km-re lakunk a Dunától. Most egy Baranya megyei kis faluban élünk. A falu határában van egy folyócska. Gyakran elsétálunk a fölötte átívelő kis hídhoz. Szeretem hallgatni a víz csobogását, mely egy beépített szűkítő miatt felerősödik. Ilyenkor behunyom a szemem és egy távoli nagy-nagy víz mellé képzelem magam.

A 30. napon már elhagyhattam a mankókat is. Részben kényszerből ugyan, mert kezeim már nem bírták tartani a mankót.

A tavasz eljöttéig az egyéb gyógykezelések mellett nagy szerep jutott a szobakerékpárnak is. Egy igazi, az persze más! Műtétek előtt is kerékpározással elégítettük ki mozgásigényünket. Először egy tandemünk volt. Elképzeltük, hányan mondhatták eleinte a faluban: "Ezek is vénségükre bolondultak meg!" -, de annyira megszokhatták a furcsa párt, hogy már hiányolták, ha egy-két napot kihagytunk. Ilyenkor "aktív" állapotban voltam. Nem szerettem ezt a fajta "aktivitást". Zsörtölődéseink is mindig emiatt voltak, nem tudtam mozgás nélkül meglenni, valamit mindig csinálnom kellett. Persze voltak olyan napok, hogy akaratom ellenére sem tudtam megmozdulni. Egyre nehezebben ment a tandemezés, muszáj volt szóló kerékpárokat beszerezni. Ezek a gépek már sebességváltóval vannak felszerelve, sokkal könnyebb velük róni a kilométereket.

1999-ig bírtam újabb beavatkozás nélkül. Tavasszal került sor a jobb, majd a bal csukló synovectomiájára. Nyáron egy húzóheg kialakulása miatt a jobb kézen korrekciós műtétet kellett végezni. Nem tudom, hogyan vészeltem volna át ezt az időszakot olyan segítőtárs nélkül, mint a férjem. Szinte éjjel-nappal mellettem volt még a kórházban is. Semmiben nem szenvedtem hiányt, sütött, főzött, mosott, mosogatott, takarított. Két fiúgyermekünk van, így amikor még együtt volt a család és én egészséges voltam, minden házimunkát én végeztem. Lehet, hogy ma már másképp csinálnám, akkoriban nem fogadtam el a felajánlott segítséget.

Sajnos kezeim állapota miatt egyre kevesebbet tudtunk kerékpározni, mozgásigényünket inkább kisebb-nagyobb sétákkal elégítettük ki.

Szabad időnkben gyakran teszünk túrákat a közeli Mecsek erdei útjain, de ha más környezetbe vágyunk, utazunk is. így fedeztük fel a Mátrát. Találtunk egy kellemes szállodát, ahol úszómedence is van. Már tudatosan készülünk oda, ahol aktív pihenés vár ránk. Reggel úszás, aztán reggeli után 2-3 órás erdei séta, késő délután megint úszás. Évente kétszer, tavasszal és ősszel beiktatjuk ezt a programot, akár két műtét között is. Mindemellett kezelésekre is járok ill. járunk a közeli gyógykórházba.

1999 őszén bal térdem állapota megint rosszabb lett. Újabb synovec-tomia, majd egy Baker-ciszta eltávolítása következett. Felépülésem után kezeim egyre romló állapota miatt 2000 januárjában került sor először a bal, majd októberben a jobb kéz ujj izületeinek sorprotézis műtétjére. Közben fűszereztük az egészet egy-egy szemműtéttel is, mert a rendszeres gyógyszerezés hatására szürkehályog alakult ki. Azért ez már túlzás, gondoltam, sánta vagyok, mos vak is legyek még?

A műtétek nagyon sokat javítottak állapotomon. Kezeimet nem tudom úgy használni, mint betegségem előtt, de nem fájnak, legalábbis nem annyira, mint azelőtt. Látásom is jobb lett, olvasáshoz most már nem kell a szemüveg.

Sajnos bal térdem nem sokat javult az újabb synovectomia óta. 2001 decemberében a számtalan műtétet egy totálprotézis beépítése követte. Most már egyensúlyban vagyok! -jelentettem ki kissé ironikusan, jobboldali csípő- és baloldali térdprotézis. Segítséggel, kitartó munkával, gyógytornával sikerült olyan állapotba jutnom, hogy fél évvel a műtét után Mátraházáról gyalog mentünk föl a Kékesre! Igazán a csúcson éreztem magam!

Mindenkit, aki már lépni is alig bír a fájdalomtól, bíztatok, hogy ne féljen a műtéttől. Nekem visszaadták a mozgás szabadságát! Ha néha diceg-döcög is a szekér, nem baj, a lényeg, hogy megy. A gyógyszereket ugyan nem hagyhatom el, de orvosaim segítségével, gyógykezelésekkel, nagy akaraterővel aktív maradtam (jó értelemben), és az is szeretnék maradni, mert várnak rám a hegyek!