A Főorvos Úr azt szokta mondani: “Egy izületi betegnek annyit kell mozognia, mint egy sportolónak, aki az olimpiára készül", így igaz, annyi a különbség, hogy ők a verseny után lazíthatnak. Mi nem. Nálunk a lazításért nagy árat kell fizetni, berozsdásodnak a térdek, csípők, vállak, csuklók, és másnap kétszer olyan nehéz elkezdeni, mint ma folytatni.

Mostanra a mozgás, a torna úgy hozzátartozik a napirendemhez, mint a reggeli mosakodás, vagy fogmosás, része az életemnek. A mozgásszervi betegséggel nem könnyű együtt élni, minden napon meg kell harcolnunk a magunk harcát és az eredmény nem is mindig olyan, mint várnánk. Az állapotunk is változó, vannak hullámhegyek és völgyek is. Hitre van szükségünk, hinnünk kell abban, hogy van értelme, annak hogy tornázunk, úszunk, sétálunk vagy kirándulunk, hogy ezzel holnap könnyebb lesz, kevesebb lesz a fájdalom, jobban mozog a térd, a váll, hinni kell abban, hogy vannak segítőkész emberek, akik szívükön viselik sorsunkat, bár nem tudják teljesen átérezni helyzetünket, fájdalmainkat, mégis igyekszenek könnyíteni rajtunk. Családtagjaink, barátok, ismerősök és ismeretlenek, betegtársak, orvosok, ápolók, gyógytornászok. Mindenkire szükségünk van, és nem csak orvosi és fizikai jellegű támogatásra, de lelki támaszra és segítségre is, ami néha fontosabb. Egy biztató szó csodákra képes.

Szerencsés vagyok. Olyan családban élek, ahol megbecsülnek, elfogadnak, így ahogy vagyok, mozgási nehézségekkel, izületi deformitásokkal, segítenek, és főleg SZERETNEK. Sokszor a férjem inspirál a mozgásra, tornázzak, menjünk együtt úszni, kirándulni. Nem sürgetnek, ha lemaradok, megvárnak, és együtt folytatjuk az utat.

A fiam nagyon ügyesen úszik, edzésre jár, és én boldog vagyok, amikor látom öt a vízben, mert tudom, hogy a megelőzés a legfontosabb, és az úszás az egyik legkiválóbb mozgásforma. Meggyőződésem, neki soha sem kell majd olyan jellegű problémákkal szembenéznie mint nekem kellett a betegségem kapcsán. Együtt jár úszni a család, mindenki a maga tempójában, de együtt és rendszeresen. Nagyon szeretek úszni, ez a legjobb mozgás a számomra, mivel tehermentesítve tudom mozgatni az izületeimet, és erősíteni az izmaimat.

Szerencsés vagyok azért is, mert megismerhettem egy olyan főorvost, aki teljes odaadással végzi a munkáját, ami a számára hivatás, és nemcsak a beteget látja, hanem az embert is. Akinél soha nem éreztem a kontroll vizsgálatokon, hogy éppen első vagy harmincadik voltam a sorban, mert ugyanolyan alapossággal, figyelemmel és emberséggel végezte a vizsgálatot, és mindig volt néhány biztató szava a számomra. Aki a Reuma osztály vezetése mellett mindig szakított időt a betegklub programjainak, tornacsoportoknak a szervezésére, előadások tartására a mozgás fontosságáról és a megfelelő életmódról.

Találkozhattam egy olyan fantasztikus úszóedzővel, aki ugyanolyan türelemmel, kitartással, emberséggel és szeretettel tanította meg úszni a 60-70 éves beteg nénikéket is, mint az óvodásokat, vagy éppen a tinédzser korú úszócsoportjait. Ha kellett a biztatás mellett együtt ugrott kézenfogva a félszeg beteggel a mélyvízbe, mivel tudta, hogy ez többet ér minden biztató szónál.

Örülök, hogy ezek az emberek rávezettek engem arra, mennyire szükséges és egyben örömteli is a mozgás és ehhez most már ragaszkodom is amíg élek. Tudom, hogyha lemondunk a mozgásról, lemondunk az életről is.

A heti egy óra mozgás, amit a tornacsoportban töltünk el betegtársaimmal már néhány hét után is kézzelfogható eredményeket hoz, és ezt a mindennapi életünkben éppúgy megtapasztaljuk, mint a kezelőorvosaink a vizsgálatok alkalmával. Köszönhető ez a szakszerűen összeállított gyakorlatoknak, és talán annak is, hogy itt kevesebbet lazítunk mint otthon, tényleg kifulladásig tornázunk. Ezek az alkalmak azért is fontosak, mert jut idő egy kis beszélgetésre, tapasztalatcserére, egymás biztatására is.

Nekem már reggel az ágyban el kell kezdenem a napi mozgást, először még összeszorított fogakkal, néhány suta mozdulattal, de tudva azt, hogy a következő már kevésbé fájdalmas és kicsit talán ügyesebb is lesz és végül fel tudok kelni az ágyból, ha minden jól megy. Majdnem úgy, mint egy egészséges ember, aki nem is, hogy milyen nagy ajándék van a birtokában, amikor kiugrik az ágyból és fájdalom nélkül mozgnak az izületei, rakja egyik lábát a másik után. Sajnos csak akkor jövünk rá, hogy milyen kincsek tulajdonosai vagyunk, amikor elveszítjük azt így van ez a szabad és fájdalommentes mozgással is.