AZ ANTIDEPRESSZÍV SZEREK ALKALMAZÁSA

[A Magyar Neuropszichofarmakológiai Egyesület (Hungarian College of NeuroPsychopharmacology, HCNP) 1999. július 28-29-ei konszenzus konferenciáján elfogadott dokumentuma.]

Bevezetés

A depresszió gyakori destruktív, potenciálisan halálos betegség, amely mindkét nemet bármely életkorban fenyegeti. Leggyakrabban a fiatal felnőttkorban kezdődik és gyakoribb, mint a magas vérnyomás. Ennek ellenére ma a világon legfeljebb minden huszadik beteg kap helyes diagnózist és adekvát kezelést. A depressziós betegek periodikusan funkcióképtelenné válnak, és hosszú távú életminőségük gyakran rosszabb, mint a hipertóniásoké, a cukorbetegeké vagy a krónikus deréktáji vagy ízületi bántalmaktól szenvedőké. A depressziós betegek körülbelül 15%-a 10 éven belül öngyilkosság következtében hal meg, másfelől az öngyilkosok nagy többségének előzményében kimutathatók a jelenlegi - vagy a korábbi - depressziós epizódok.

A Magyar Neuropszichofarmakológiai Egyesület antidepresszív szerekkel foglalkozó első konszenzus konferenciáját 1996 nyarán tartotta. Az azóta bekövetkezett változások szükségessé tették a publikált - és korábban a Pszichiátriai Szakmai Kollégium által is jóváhagyott - szöveg újabb konszenzuson alapuló revízióját.

A depressziós szindrómák kezelésének az esetek döntő többségében nélkülözhetetlen, alapvető eszköze az antidepresszív farmakoterápia (a bipoláris betegség depresszív fázisaira speciális meggondolások érvényesek).

Antidepresszív gyógyszerek adása indokolt:

• major depressziós epizód valamennyi formájában
• disztímiában ("minor", vagy régies kifejezéssel "neurotikus" depresszióban)
• speciális depresszióformákban, például szezonális depresszióban, atípusos depressziókban
• más betegséghez társuló, "organikus" depressziókban (az alapbetegség kezelése mellett)
• posztpszichotikus depressziókban
• pánikbetegségben, agorafóbiában és szociális fóbiában
• kényszerbetegségben (OCD = obszesszív-kompulzív betegségben)
• poszttraumás stressz szindrómában
• evési zavarokban (bulimiában, ritkábban anorexiában is)
• krónikus fájdalom szindrómában
• egyéb, ma még kutatott területeken, például premenstruális tenzióban, gyermekkori autizmusban, figyelemhiányos szindrómában, "OCD spektrum" betegségekben és így tovább.

A Magyarországon törzskönyvezett antidepresszív szerek:

• Klasszikus felvételgátlók, más néven "(re)uptake-gátlók", illetve tri- és tetraciklusos szerek: amitriptylin (Teperin), clomipramin (Anafranil), dibenzepin (Noveril), imipramin (Melipramin), maprotilin (Ludiomil, Maprolu), mianserin (Tolvon)5, trimipramin (Sapilent).
• Szelektív szerotonerg szerek ("selective serotonin reuptake inhibitors" = SSRI): citalopram (Seropram), fluvoxamin (Fevarin), fluoxetin (Apo-Fluoxetin, Deprexin, Floxet, Huma-Fluoxetin, Praxin, Portal, Porzac), paroxetin (Seroxat), sertralin (Zoloft).
• Reverzibilis MAO-gátló ("reversible inhibitor of MAO-A" = RIMA): moclobemid (Aurorix).
• Újabb készítmények: tianeptin (Coaxil), venlafaxin (Efectin, Faxin)6, mirtazapin (Remerin)6, reboxetin (Edronax)6.

Az egyes szercsoportok sajátosságai:

1. Klasszikus felvételgátlók

A nálunk forgalomban lévő készítmények többsége kisebb-nagyobb mértékben szedatív tulajdonságú és általában kifejezett antikolinerg tulajdonságokat mutat. Amikor egyes külföldi közlemények a "klasszikus felvételgátlók", illetve a "triciklusos szerek" pozitív tulajdonságait hangsúlyozzák, akkor ott rendszerint a viszonylag kedvező tulajdonságú deipraminról, vagy a nortriptylinről van szó, amelyek közül azonban egyik sem kapható Magyarországon.

Valamennyi ide sorolt készítmény antidepresszívum hatékonysága igazolt, és alkalmazásuk depressziós állapotokban szakszerű gyakorlat. Szedatív, antikolinerg, kardiális, adrenolitikus és endokrin mellékhatásaik azonban sok beteg számára nehezen viselhetők, ezért okoznak gyakran együttműködési zavarokat. Más (kísérő, alap) betegség vagy annak gyógyszeres kezelése esetén ezek a mellékhatások jelentős kockázati tényezőkké válhatnak.

Túladagolás esetén a veszélyességi listát világszerte az amitriptylin vezeti: mortalitási rizikója mintegy hatvanszorosa az új szelektív szerekének. A legtöbb ide tartozó szer hatékony napi adagját a mellékhatások miatt csak fokozatosan, titrálással lehet elérni. Ez sem indokolja azonban "szubdózisok" alkalmazását: ha a beteg jól tolerálja, akkor a hatékony terápiás adagot (100-200 mg/nap imipramin ekvivalens) helyes adni, a toleranciától függően napi 1-3 adagban.

2. Szelektív szerotonerg felvételgátlók (SSRI)

Valamennyi SSRI hatékonysága igazoltan hasonló a klasszikus szerekhez, de azokkal szemben tolerálhatóságuk alapvetően kedvezőbb, mellékhatásaik veszélytelenek és lényegesen ritkábban jelentkeznek (csaknem kizárólag szerotonergiás hatások: gasztrointesztinális tünetek, fejfájás és így tovább). Alkalmazásuk biztonságos, túladagolás esetén azoknál hússzor-ötvenszer kevésbé mérgezőek. Az egyes SSRI-k potenciája, szelektivitása, kinetikája és metabolizmusa különböző, ezért klinikai tulajdonságaik is eltérőek. Valószínűleg ezzel magyarázható, hogy az egyik SSRI-rezisztens betegek 40-60%-a jól reagálhat egy másik SSRI-re.

A legtöbb SSRI felezési ideje hozzávetőleg egy nap (a fluoxetiné ennél hosszabb, a fluvoxaminé rövidebb). A fluoxein, a fluvoxamin és némileg a paroxetin is gátolja a saját metabolizmusát, a citalopram és a sertralin nem; ez utóbbiak plazmaszintje az adaggal lineáris nő, a többié nem. Azonos adag mellett a citalopram, a fluoxetin és a paroxetin plazmaszintje a korral kissé nő, a fluvoxaminé nem változik. Ez utóbbi és a sertralin azonos adag mellett nőkben szignifikánsan magasabb plazmaszinteket ér el, a többi SSRI kinetikája a két nemben azonos. A fluoxetin és a paroxetin erős CYP2D6 gátló, a fluvoxamin a CYP1A2-t gátolja (és a fluoxetinhez hasonlóan további CYP enzimekre is hat), a sertralin és a citalopram viszont csak minimális mértékben gátolja a CYP2D6-ot. Ezek a különbségek a klinikai gyógyszerválasztásban esetenként igen fontosak lehetnek.

Az SSRI-k és a többi modern szelektív szerek a régieknél jobban tolerálhatók, ezzel is javítják a beteg együttműködését. Hosszú távon szedhetők terápiás adagokban, így segítenek a visszaeséseket megelőzni. Kevesebb gyógyszerkölcsönhatást okoznak, és még a májenzimekre gyakorolt hatásaik is csak ritkán problematikusak.

A fentiekből következik, hogy az egyes SSRI-k indikációi nem azonosak, lásd erről az anxiolitikum konszenzus konferencia anyagát.

3. Reverzibilis MAO-gátló (RIMA)

A klasszikus MAO-gátlókkal szemben a jelenleg kapható egyetlen RIMA (a moclobemid) kizárólag a MAO-A aktivitást gátolja 12-24 órára. Emiatt használatát nem kíséri "sajtreakció", és semmiféle diétára nincs szükség. A moclobemid hatékonysága a rendelkezésre álló adatok szerint hasonló a klasszikus, nem szelektív MAO-gátlókéhoz vagy a triciklusos szerekéhez, de azokkal szemben igen jól tűrhető. A betegek által néha tapasztalt szédülés, fejfájás vagy alvászavar nem gyakoribb, mint egy placebo-kezelés során. A szer toxicitása elenyésző. A depresszión kívül a moclobemid eredményes lehet szociális fóbiában, pánikban és disztímiában is. A moclobemid minden jel szerint alkalmas a depresszió hosszú távú fenntartó kezelésére, illetve a relapszusok megelőzésére is.

4. Egyéb szelektív készítmények

A venlafaxin duális szerotonerg-noradrenerg felvételgátló (SNRI). Kis adagokban (75 mg) főleg szerotonerg hatásai érvényesülnek, nagy adagban (200 mg felett) a noradrenerg komponens kerül előtérbe. A venlafaxin hatékonysága eléri, vagy egyes vizsgálatokban meg is haladja a vele összehasonlított antidepresszív szerek hatásait. Megfelelő adatok mellett a javulás korábban is kezdődhet. Mellékhatásai közül említést érdemel a nagyobb adagok mellet időnként észlelhető vérnyomás-emelkedés.

A tianeptin szelektív szerotonergfelvétel-fokozó szer, amely az antidepresszív hatás mellett szorongásoldó és "anti-stressz" tulajdonságokkal rendelkezik (= gátolja a stresszhatásra bekövetkező ACTH- és kortizolemelkedést). Eltérő hatásmechanizmusa ellenére hatékonysága a klasszikus szerekkel megegyező, tolerálhatósága pedig azoknál sokkal jobb.

A mirtazapin a noradrenerg alfa2-autoreceptorokat, valamint a szerotonerg 5HT2 és 5HT3 receptorokat blokkolja, az 5HT1 receptorokat viszont közvetetten stimulálja. Így antidepresszív és anxiolitikus tulajdonsággal rendelkezik, miközben nincsenek gasztrointesztinális és szexuális mellékhatásai.

A reboxetin szelektív noradrenalinfelvétel-gátló (NARI), amely mentes az antikolinerg és a többi gyakori mellékhatás-okozó tulajdonságtól. Az eddig publikált vizsgálatok adatai szerint egyáltalán nem álmosít, sőt előnyei éppen a kognitív készségek és a motivációk megőrzése terén mutatkoznak. Hatása viszonylag gyorsan jelentkezik és súlyos depressziókban, valamint főleg a szociális funkciók, az energia, a motivációk és az önértékelés javításában mutat specifikus előnyöket.

Az antidepresszív kezelés előfeltételei:

• Alapos anamnézis, fizikális és pszichiátriai vizsgálat.
• Gyógyszerallergia, illetve terhesség lehetőségének tisztázása.
• Indokolt esetben vérkép, máj- és vesefunkció, vérnyomás, pulzus, EKG - amelyeket a kezelés során szükség szerint időszakosan ellenőrizni kell.

Az alkalmazás módjai:

• Az intramuszkuláris alkalmazás előnye általánosságban egyetlen ma ismert antidepresszívum esetében sem igazolt.
• Erre alkalmas készítmények intravénás alkalmazása (cseppinfúziója) elsősorban a súlyos, a rosszul kooperáló, vagy az öngyilkosságra hajlamos betegekben, illetve a per os terápia sikertelensége esetén ajánlott. Ilyenkor általában 6-12 napon át ajánlott infúziókat adni, ezért követően megfelelő, akvivalens adagú per os kezelésre kell áttérni.
• Az antidepresszív kezelések többségét per os végezzük. Az adagolás mindig egyéni, és azt a beteg korához, testsúlyához, továbbá az egyéni érzékenységéhez szükséges igazítani. A szubterápiás dózisok hatástalanok, ezért alkalmazásuk kerülendő.

Az antidepresszív kezelés általános irányelvei:

• Depressziós betegnek antidepresszív gyógyszerre az esetek döntő többségében - major depresszió esetében mindig - szüksége van.
• Antidepresszív szerek rendelése alkalmilag ("nyugtatóként" vagy "altatóként") szakszerűtlen és kerülendő. A kezelést legalább 6 hónapra kell tervezni.
• Az előnyösebb mellékhatásprofil és a jóval nagyobb biztonság (= szélesebb terápiás index miatt első szerként általában új, korszerű, biztonságos készítményt ajánlatos választani. További támpont lehet, ha ismerjük azt a szert, amelyre a beteg (vagy depressziós vérrokona) korábbi depressziós fázisaiban jól reagált.
• Kezdetben mindig egyetlen antidepresszív szert helyes választani, és annak hatékony adagját a kezelés során el kell érni. Szubterápiás adagok hatástalanok, mellékhatásaik azonban lehetnek, és ezen több különféle gyógyszer hasonló mikro-adagjainak hozzáadása sem változtat.
• A hatás jelentkezését minden esetben ki kell várni (legalább 3-4 hétig, ritka esetekben akár ennél hosszabb ideig is = "késői reszponderek").
• Adjuváns szereket csak szükség esetén, egyedi mérlegelés alapján célszerű a kezeléshez hozzáadni.
• Pszichotikus depresszióban az antidepresszív szert szükséges lehet antipszichotikummal kombinálni. Mivel emiatt a gyógyszer-interakciók jelentősége megnő, ezért ilyen esetben antidepresszívumként indokolt a kevesebb kölcsönhatással rendelkező szelektív szereket választani.
• Bipoláris betegség depressziós fázisban antidepresszív szereket a korábban már szedett hangulatstabilizálók folytatása mellett kell beállítani.

Míg unipoláris depresszióban a mániás váltás kockázata elhanyagolható, bipoláris betegségben az antidepresszív szerek a fázisváltás átlagosan 25%-os esélyét megduplázhatják (bár ennek legfeljebb egyharmada tulajdonítható valóban a gyógyszernek). A kezelésre nem, vagy csak alig reagáló betegek egyötödében a ciklusok gyorsulása várható. Ilyen gyors(uló) ciklusú betegekben antidepresszív szer helyett elsősorban hangulatstabilizálók használata ajánlott.

• A beteget - és egyetértésével hozzátartozóit - a kezelés várható tartamáról (hónapok vagy évek), valamint a gyógyszer lehetséges mellékhatásairól előre tájékoztatni kell.

A kezelés tartama:

• Az antidepresszív hatás leghamarabb 2-4 hét után ítélhető meg.
• 4-6 hónapnál rövidebb antidepresszív kezelést végezni szakszerűtlen.
• Ugyanezért az első két hétben legfeljebb mellékhatások vagy intolerancia miatt indokolt a gyógyszer megváltoztatni.
• A hatásos kezelést az első depressziós fázis lezajlása után legalább hat hónapig, ismételt fázis után évekig indokolt folytatni, ugyanis a korai elhagyás a látszólag gyógyult betegek többségében törvényszerűen visszaeséshez vezet. Hatástalanság esetén a gyógyszer folytatásának 4-6 héten túl viszont nincs értelme.

Együttadás, interakciók:

• Több különböző antidepresszív szer egymással való kombinálása csak nagyon ritkán, egyedi esetekben lehet szükséges.
• Legfeljebb kivételesen lehet indokolt antidepresszív gyógyszert kettőnél több bármilyen más pszichotróp gyógyszerrel tartósan együtt adni.
• Együttadásnál az egyes szerek farmakokinetikáját, plazmafehérjékhez való kötődését, aktív metabolitjait és a máj-enzimekre (citochrom P450-izoenzimek) gyakorolt hatásait egyaránt figyelembe kell venni. E tulajdonságaik tekintetében az egyes készítmények között jelentős különbségek vannak (lásd az SSRI-kről írottakat, illetve a gyógyszerek mindenkor érvényes legfrissebb előiratait és a legújabb szakmai információkat).
• A klasszikus felvételgátlókkal (triciklusos szerekkel) szemben az újabb antidepresszív szerek (SSRI, RIMA, SNRI és így tovább) általában nem potenciálják az alkohol hatását, nem rontják a figyelmet és a motoros koordinációt (autóvezetés), továbbá a legtöbb ismert gyógyszerrel veszély nélkül kombinálhatók. A RIMA-kezelés - a régebbi MAO-gátlóktól eltérően - nem igényel diétás megszorításokat.
• Óvatosság ajánlatos különösen antikolinerg és antiparkinzon szerek, vérnyomáscsökkentők, valamint egyes további keringésre hatós szerek, például anti-aritmiás szerek, béta-blokkolók és kalcium-antagonisták hozzáadásakor. Mindezen túlmenően az egyes készítmények egyedi interakcióit is tekintetbe kell venni. Gyógyszerkombinációk alkalmazásakor mérlegelni kell az együttesen alkalmazott szerek dózisainak korrekcióját.

Elsősorban az alábbi mellékhatásokra kell figyelni:

• Klasszikus felvételgátló szerek mellett: szedáció, ortosztatikus vérnyomáscsökkenés, tremor, izzadás, antikolinerg hatások (obstipáció, szájszárazság, látászavar, vizeletretenció, delírium), továbbá hízás, EKG-eltérések, endokrinzavarok.
• SSRI-k mellett: hányinger, fejfájás, gyomorpanaszok, álmatlanság, néha a szorongás átmeneti fokozódása.
• Legtöbbjük mellett: (hipo)mániás átváltás, szexuális zavarok.

A szexuális zavarok előfordulásának gyakoriságát különböző források igen tág határok között adják meg. Leggyakoribb az ejakuláció, illetve az orgazmus késése, néha elmaradása. Ritkábban előfordul a szexuális késztetés és az excitáció csökkentése. Minden ilyen jelenség dózisfüggő, és a kezelés során gyakran spontán is enyhül; az adag csökkentése vagy egy-egy napos gyógyszerszünet, illetve szerváltás a panaszt megoldhatja. Adjuváns szerek alkalmazásával kontrollált vizsgálatok nem ismeretesek, ezek egyes esetekben hatékonyak lehetnek. Antidepresszív kezelés során olykor ellenkező hatásokat, szexuális stimulációt is leírtak; SSRI adásakor többször észlelték az ejaculatio praecox javulását. Moclobemid vagy mirtazapin alkalmazása mellett a szexuális diszfunkció kivételese ritkaság.

Az antidepresszívumok mellékhatásai rendszerint a kezelés legelső napjaiban-heteiben jelentkeznek, és a kezelés folytatása mellett is fokozatosan enyhülni szoktak. Enyhe és múló mellékhatások ezért nem indokolják a kezelés megszakítását, sőt általában nem szükséges az adagok azonnali, drasztikus csökkentése sem.

Az antidepresszánsok (relatív) ellenjavallati:

• ismert allergia az adott szerrel szemben
• friss miokardiális infarktus (6 héten belül), főleg a klasszikus szerek esetében
• súlyos máj- vagy veseelégtelenség, főleg a klasszikus szerek esetében
• terhesség és szoptatás (az előnyök és a kockázatok egyedi mérlegelésére van szükség)
• glaukoma, prosztata-hipertrófia (az antikolinerg hatással rendelkező szerek esetében)
• kardiális ingerképzési és vezetési zavarok (csak a klasszikus szerek esetében)
• epilepszia (különösen maprotilin esetében)
• gyermekek kezelése (lásd az egyes készítmények alkalmazási előiratait).

A farmakoterápiára rezisztens depressziók kezelése:

• A rezisztencia gyakran csak látszólagos "pszeudorezisztencia": biztos a diagnózis? kellő adagot kapott a beteg, kellő ideig? nincs felszívódási zavar, compliance-probléma, más szervi betegség, esetleges gyógyszer-interakció?)
• Hatásos lehet valamely másik antidepresszívum önmagában, a kellő adagban és kellő ideig adva; például klasszikus szer helyett valamelyik új szelektív szer, esetleg másik SSRI vagy másik újabb készítmény.
• Sokszor segít a lítium-augmentáció (napi 600-1000 mg, vérszintellenőrzéssel).
• Segíthet kis dózisú pajzsmirigyhormon-kiegészítés (napi 25-50 T3 vagy 0,1 mg T4).
• Kivételes esetekben további kombinációk is szóba jöhetnek (lásd a mindenkori legfrissebb szakmai információkat).

A fenntartó kezelés kérdése:

• Az első major depresszív epizód után 60%, a második után 85% valószínűséggel várhatók újabb fázisok, ezért a fenntartó kezelés az esetek többségében indokolt.

A visszaesés kockázata az előző epizódok számával és súlyosságával, valamint az epizódok közötti (enyhe) depressziós tünetek gyakoriságával növekszik. Adekvát fenntartó kezelés ezt a kockázatot az egyharmadára-egynegyedére csökkentheti.

• Fenntartásra a terápiás adagok 70-100%-a válik be. Mikroadagok profilaktikus célra sem alkalmasak, a gyógyszerszünetek pedig csak a visszaesés veszélyét növelik.
• A fenntartó kezelést az első fázis lezajlása után legalább hat hónapig, a továbbiak után több évig is indokolt folytatni. A fenntartó kezelés abbahagyása után a visszaesés kockázata ismét megnő.
• Célszerű a legkevesebb mellékhatást okozó, az életvitelt (munka, autóvezetés, sport és így tovább) legkevésbé akadályozó és így a beteg együttműködését leginkább biztosító antidepresszánst választani (azaz egy korszerű, szelektív gyógyszert). Miután fenntartásra az akut fázisban hatásos, bevált készítményt adjuk tovább, ezért már kezdettől fogva indokolt a hosszú távú kezelés szempontjait mérlegelni.
• Bipoláris betegség fenntartó profilaktikus kezelésében a hangulatstabilizálók (lítium, valproát, karbamazepin) alkalmazása indokolt.

A szerotonin-szindróma

A szerotonin-szindróma több különböző szerotonerg gyógyszer (például SSRI, RIMA, triciklusos antidepresszánsok, lítium, triptofán, bizonyos antipszichotikumok és ópiátok, esetleg sumatriptan és más 5HT1D agonisták) együttes adása során alakulhat ki, szerencsére az ilyen kombinációt szedő betegekben is csak rendkívül ritkán. "Toxikus hiperszerotonergiás állapot"-nak felel meg, legfőbb jellemzői a láz, a tremor, a hiperreflexia, myoclonusok, ataxia, hidegrázás, izzadás, hasmenés több kevesebb tudatzavar. A ritka tünetcsoport az említett gyógyszerek elhagyására és szupportív kezelésre általában 24 órán belül megszűnik, de letális kimenetel is előfordul. A neuroleptikus malignus szindrómától eltérően a szerotonin-szindrómára sem rigor, sem más extrapiramidális tünet nem jellemző, bár a differenciálás sokszor nehéz lehet. Valódi gyakoriságát és esetleges előrejelezhetőségét még további vizsgálatoknak kell tisztázni. Veszélyes kombinációk nemcsak együttadás, hanem - hosszú hatású szerek esetén - gyógyszerváltás révén is kialakulhatnak. Ugyanakkor szükséges hangsúlyozni, hogy a betegek túlnyomó többsége az ilyen kombinációkat is veszély nélkül tolerálja.

SSRI monoterápia során igazi szerotonin-szindróma előfordulását eddig nem igazolták, de enyhe "gyanús" jelenségek (múló agitáció, konfúzió, inkoherencia vagy más pszichózisszerű tünetek) ritkán 0,1-0,3 ezrelék körüli gyakorisággal előfordulhatnak. Ennek ismerete főleg differenciáldiagnosztikai szempontból lehet fontos.

A szerotonin-szindrómának célzott és specifikus gyógyszeres terápiája nincs. Az első teendő a kérdéses gyógyszerek azonnali elhagyása és szupportív kezelés. Szerotonin receptor antagonisták (cyproheptadin), propranolol, benzodiazepinek (lorazepam) a tüneteket enyhíthetik.

A költséghatékonyság kérdése

A depresszió népbetegség. Prevalenciája világszerte meghaladja a 10%-ot, a felnőttek körülbelül 20%-a (a felnőtt nők közel 30%-a) pedig élete során legalább egyszer depresszióban megbetegszik. A tartós munkaképtelenség, a rokkantság, a családok széthullása (a válások) az alkohol/drog problémák, a kardiovaszkuláris és más szomatikus betegségek egyik leggyakoribb kiváltó, provokáló vagy súlyosbító tényezője ma mindenütt a világon a fel nem ismert vagy nem megfelelően kezelt depresszió, amely e tekintetben sokkal több anyagilag is mérhető kárt okoz, mint a hipertónia, a cukorbetegség vagy a hormonális betegségek. Az Egyesült Államoknak az évi 18 millió depressziós beteg közel 44 milliárd dollárjába kerül (ebből kevesebb mint 30% a kezelés költsége, a többit a betegség okozta társadalmi veszteség teszi ki).

Minden hatodik depressziós beteg öngyilkossággal fejezi be az életét, rendszerint aktív, fiatal életkorában. A WHO szerint (1998) húsz éven belül a depresszió lesz a munkaképtelenség és a korai halál második leggyakoribb oka az egész világon. Ismert nemzetközi adatok szerint az öngyilkosságot elkövetők többsége a cselekmény idején semmilyen antidepresszánst nem szed, holott 40-85%-uk nagy valószínűséggel depressziós. Az antidepresszánsok valódi problémája nem a túlzott használat, hanem épp ellenkezőleg, az elégtelen vagy az elmaradó kezelés. E szerek használatának meredek emelkedését ugyanis az elmúlt tíz év során az öngyilkosságok számának jelentős csökkenése kíséri (Magyarországon a csökkenés több mint 30 százalékos!). Gazdasági számítások szerint a depresszió okozta öngyilkosságok csak az USA-ban évi hét és fél milliárd dollárnyi veszteséget okoznak, ami a depressziók megfelelő kezelésével legalább a felére volna csökkenthető (National Mental Health Association, 1999).

A sokkal biztonságosabb, kevesebb mellékhatást okozó és ezért sokkal jobban tűrhető új, szelektív antidepresszív szerek piaci ára kétségtelenül magasabb. A közvetlen gyógyszerköltség azonban a kezelés teljes költségéhez (kórházi beutalás, kontrollvizsgálatok, a javulás-gyógyulás időtartama, visszaesések, mellékhatások kezelése, gyógyszerváltás és így tovább) viszonyítva csekély, a teljes költség viszont a korszerű gyógyszerek mellett szignifikánsan kisebb. Számos különböző európai országban elvégzett vizsgálatok egybehangzó adatai szerint a kezelések összköltsége a régebbi triciklusos szerek esetében végül lényegesen (átlagban 25-100%-kal) magasabb, mint a modern szelektív szerek használatával. Ha a legalább kétszer-háromszor akkora közvetett és rejtett költségeket (tehát a produktivitás, az életminőség, a társadalmi hasznosság, az önállóság veszteségeit) szintén figyelembe vesszük - márpedig ezek figyelembevétele nélkül érvényes vagy hiteles gazdaságossági elemzés nem végezhető - akkor az újabb szerekkel elérhető megtakarítás akár három-nyolcszoros (!) is lehet.

A konszenzus konferencia résztvevői:

Dr. Bánki M. Csaba (HCNP elnök)

Dr. Bitter István (HCNP alelnök)

Prof. Janka Zoltán (HCNP alelnök)

Dr. Rihmer Zoltán (HCNP főtitkár)

Dr. Szádóczky Erika (HCNP pénztáros)

Dr. Bartkó György (Jahn Ferenc Kórház)

Prof. Borvendég János (OGYI)

Prof. Degrell István (DOTE)

Dr. Kovács Gábor (Honvédkórház)

Prof. Lipcsey Attila (Szent János Kórház)

Dr. Tariska Péter (OPNI)

Prof. Trixler Mátyás (POTE)

a Magyar Pszichofarmakológiai Társaság képviseletében:

Prof. Gaszner Péter (elnök)

Dr. Faludi Gábor (főtitkár)