Posta Marianna

NINCS NAGY BAJ

Apám nem akarta elhinni. Újra kellett játszanom a meccset a kertben. Egyik percben én voltam a középhátvéd, a másikban a középpályás, a következőben önmagam, a csapatunk csatára, ahogy próbáltam gólt szerezni, miután hozzám került a labda.
Az ellenfél védőjét is sikerült hitelesen megjelenítenem, ahogy próbáltam a saját lábam elől megszerezni a lasztit. Aztán rés a pajzson, nagy lendület és bamm. Kapufa.

Apám a kerti széken ült, levegőért kapkodott, azt hittem, a nevetéstől, hogy ennyire jót alakítottam. Először hagyott ki meccset, amiben én is játszottam.
A legutóbbin úgy szurkolt, hogy rosszul lett, – ezt hangoztatja – leizzadt, mintha ő rohangált volna a pályán, levegőt is alig kapott.
Amikor apám ezt emlegeti, anyám szeme homályos lesz, ki kell mennie a mosdóba. Attól, hogy nyolc éves vagyok, nem vagyok hülye.

Tudom, hogy a meccs után az orvos vizsgálatokra küldte apát. Körüljárták a szívemet, semmi komoly, anyáddal ti meg átjárjátok, mégis jól vagyok, mondta mosolyogva, amikor hazaértünk. Ha mosolyog, nincs nagy baj, gondoltam.

Nincs nagy baj, mondtam tíz évvel később, amikor hazamentem az orvostól, és anyám hívott a mobilon. Nincs nagy baj, ismételtem, csak a szokásos vizsgálat, ami eddig is volt, és ahogy eddig se, most sincs baj, mantráztam anyámnak, aki hinni akart nekem.

Mi baj lehetne, tíz évre vagyok attól a gyerektől, aki apának játszotta a meccset, és tízre vagyok a harminctól. Most vagyok ott, amikor túl kell tolni, a munkát, a bulikat, az ismerkedést. Mit árthat nekem egy orvosi mozaikszó, HCM? Ezeket gondoltam, de addigra anyám letette, és a kezemben sem a mobil volt már, hanem a televízió távirányítója. Eltelt az első félidő úgy, hogy nem néztem. Könyvelő vagyok, de szeretem a focit.
És gól, és berúgja, és igazam lett. Nem volt nagy baj, nagy semmiképpen sem. Itt ez a nő, vasal, én meccset nézek, a ruhák lapulnak, ő gömbölyödik.

Reggelente rosszabbul néz ki, mint én, de ilyen az első hónap, aztán még nyolc, és mindannyian jól leszünk.

A feleségem nehezen viseli az áldott állapotát, a lépcsőn felfelé mégis én maradok le. Ma tétmeccset játszik a csapatom, lélekben a csatárral vagyok, ahogy próbál gólt szerezni, érzem a súlyát a lábamon. Rés a pajzson, látom, ahogy látja, hogy a másodperc tört részére kinyílt előtte a védősor, a lélegzetem elakad, nagy lendület, bamm. Kapufa. Fuldoklom. Nincs nagy baj. Apám ezután a mondat után halt meg, én még apa akarok lenni, még nagyon sokszor akarom kimondani ezt a mondatot.