1. A perkután intervenciók alkalmazásának kiterjesztését jelentette immár a billentyűbetegségekben is, amikor 2002-ben Rouen városában (Franciaország) Alain Cribier elvégezte az első humán katéteres aortabillentyű-beültetést (transcatheter aortic valve implantation; TAVI).

2. A szívritmuszavarok kezelésében a 20. század közepén a lassú szívütem kezelésére kifejlesztett stimulációs technika érdemel elsőként említést. A kezdeti eszközök a szív (elsősorban a kamrák) külső ingerlését biztosították egy olyan elektródán keresztül, amit a beteg testén kívüli eszközhöz kapcsoltak. A beteg kényelme és mobilitása, továbbá a fertőzések elkerülése szempontjából egyaránt mérföldkőnek számít, amikor Ake Senning 1958-ban a stockholmi Karolinska Intézetben implantálta az első, teljes egészében a beteg testében elhelyezhető pacemaker-rendszert, ami egyúttal az első emberi testbe ültetett elektromos eszköz is volt.

3. A következő 2 évtized technikai fejlődésének köszönhetően egyre kisebb méretű, eközben egyre bővülő programozhatóságot és terápiás lehetőségeket kínáló eszközök jelentek meg a bradikardiák ellátására, sőt ezek a funkciók 1980-tól az életveszélyes kamrai tahiaritmiák (kamrafibrilláció, kamrai tahikardia) kezelésének lehetőségével egészültek ki az implantálható kardioverter-defibrillátor (ICD; Michael Mirowski, Baltimore, USA) megjelenésével. Ugyancsak a perkután katéteres technikák használatának köszönhetően fejlődött ki az invazív szív-elektrofiziológiai vizsgálat.

4. Ennek a folyamatnak első jelentős eseménye a His-köteg EKG-regisztrálása volt emberben elektródkatéteren keresztül (Benjamin Scherlag, New York, USA, 1968), amit a ritmuszavarok laboratóriumi beindításához és megszüntetéséhez nélkülözhetetlen programozott stimuláció leírása követett (Hein Wellens, Amszterdam, Hollandia, 1972). Ezzel lehetővé vált a különböző szívritmuszavarok vizsgálata a szívkatéteres elektrofiziológiai laboratóriumban, és ez a 70-es és 80-as évek során lehetővé tette a különböző szupraventrikuláris ritmuszavarok mechanizmusainak pontos feltárását.

5. A diagnosztika fejlődésével végül ezen a területen is megjelent a transzkatéteres gyógyítás lehetősége, az aritmogén szövet célzott kiiktatását biztosító katéterabláció (Melvin Scheinmann, San Francisco és John Gallagher, Észak-Karolina, USA, 1980). Ezt kezdetben a katéteren keresztül valamely szívstruktúrához közvetített DC-sokkal végezték, leggyakrabban az AV-csomó roncsolása céljából, később a nagyobb precizitást biztosító rádiófrekvenciás energia terjedt el, amit a szupraventrikuláris és kamrai aritmiák széles körében alkalmaznak magas sikerarány és kiváló biztonságossági mutatók mellett.

6. A modern szívsebészet kezdetének sokan az 1939-es évet tekintik, amikor Bostonban Robert Gross elvégezte egy perzisztáló Botall-vezeték sikeres ligatúráját. Másfél évtizeddel később (1953) John Gibbon végrehajtotta az első nyitott szívműtétet, egy pitvari szeptumdefektus zárását. Ehhez már szív-tüdő készülékre (extrakorporális keringés), a műtőben pedig a sebész mellett aneszteziológus és pumpatechnikus jól összehangolt munkájára is szükség volt.

7. Christiaan Barnard 1967-ben a dél-afrikai Fokvárosban végezte az első szívátültetést, amely után a beteg 18 napig élt. Az első aortokoronáriás bypassműtétet végző sebész személyével kapcsolatosan máig tartó vita zajlik; az első ugyanis, aki sorozatban végezte, és le is közölte eredményeit (1968), a Cleveland Clinic szívsebésze, René Favolaro volt.

8. A kardiológiai képalkotó vizsgálatok az addig egyeduralkodó röntgen mellett az echokardiográfiával egészültek ki 1954-ben, amikor Hellmut Hertz és Inge Edler bemutatták első készüléküket. Azóta az echokardiográfia technikai fejlődése napjainkra a 3-dimenziós leképezést is lehetővé tette, mellette a CT és a mágneses magrezonanciás (MRI) vizsgálatok egymást kiegészítő alkalmazása korábban elképzelhetetlen pontosságot biztosít a diagnosztikában, valamint számos eszközös beavatkozás tervezésében és kivitelezésében is.

9. A kardiológia fejlődéstörténetében meghatározó és látványos eszközös technikák mellett természetesen nagy jelentőséggel bír a szívre ható gyógyszerek egy-egy fontosabb csoportjának, továbbá számos új koncepciónak a megjelenése is. Az első β-blokkoló, a propranolol kifejlesztéséért James Black (Egyesült Királyság, 1962) később elnyerte a Nobel-díjat. Az újabb fontos gyógyszercsoport, az ACE-gátlók fejlesztése David Cushman és Miguel Ondetti (USA, 1975), a sztatinok megjelenése pedig a japán Akira Endo (1976) érdeme.

10. A heveny kardiális kórképek, elsősorban az akut miokardiális infarktus megfelelő kórházi ellátásában jelentős előrelépést jelentett az intenzív terápiás osztályok kialakítása, amit Desmond Julian angol orvos vezetett be 1961-ben. Ezt megelőzően az infarktust elszenvedett betegeket általában a kórház egy félreeső részén helyezték el, hogy nyugodt körülményeket biztosítsanak számukra. Ennek következtében a hirtelen állapotrosszabbodás, elsősorban az életveszélyes kamrai aritmiák fellépését nem tudták időben felismerni, sok beteget elvesztettek. Julian az akut kardiológiai kórképekben szenvedő betegeket állandó, folyamatos megfigyelésre központi fekvésű helyen kialakított intenzív terápiás osztályon (ún. koronária őrzőben) helyezte el, ahol nem csak az EKG-monitorozáshoz és a reanimációhoz szükséges eszközöket koncentrálta, de a személyzet számára rendszeres gyakorlati oktatást is tartott az akut helyzetben végzendő teendőkről.