Mentéstörténelem: infarktus, ritmuszavarok, stroke
1956-ban kezdte meg működését a Mentőkórház, a rohamkocsi-Mentőkórház együttműködésének eredményeképp a hatvanas évek közepén a Szolgálat élen járt a helyszíni reanimáció, a helyszíni anaesthesia, a tartós vénabiztosítás, később a helyszíni pacemaker és egyéb elektroterápiák kidolgozásában, elterjesztésében, begyakoroltatásában. Igen korán alkalmazásra kerültek a helyszínen a légzési és keringési újraélesztés különböző szintű eljárásai. A shock, az infarktus, a ritmuszavarok, a stroke-syndromák, a csecsemőkori akut betegségek ellátása, a fájdalomcsillapítás és a lélegeztetés lassan a napi gyakorlat része lett a rohamkocsikban.
A szolgálati ágat évtizedekig vezette Dr. Felkai Tamás (1922-1997), aki nemcsak főorvosként, hanem mentéstörténészként, a Mentőmúzeum újraindításával is maradandót alkotott.
Merész újdonságnak számított a rohamkocsi korai gyakorlatában a kábítószerek intravénás adása, a helyszíni vénás és inhalációs narkózis, a helyszíni volumenterápia (infúzió adása), az intubáció és a konikotómia. (A konikotómia egy olyan orvosi eljárás, amelyet a légúti elzáródások kezelésére használnak.) Ugyanígy újdonságnak számított a defibrillálás, a világon először nálunk alkalmazott helyszíni pacemaker-kezelés, az elektromos kardioverzió, majd később a centrális vénák kanülálása és a miokardiális infarktus világon másodikként nálunk alkalmazott, helyszínen történő vérrögoldó kezelése. Ezek az igények természetesen megkövetelték a vénabiztosítás technikájának fejlesztését (a rögzített, sínezett végtagba szúrt fémtűtől a műanyag branülökön át a különböző rendszerű, hosszú vénakanülökig), mind a perifériás, mint a centrális vénák vonatkozásában.
Mentéstörténelem: diagnosztikai eszközök, műszerek, távközlés
A perifériás vénapunkció az 1950-es évek második felétől, a centrális vénabiztosítás az 1970-es évek második felében vált a gyakorlat részévé a rohamkocsik országossá terebélyesedett hálózatának alkalmazásában. Az eljárások jelentős része a mentőtiszti munkába is bekerült az esetkocsikon. Mindez megkövetelte a híradástechnikai, az orvos- és mentéstechnikai eszközök (EKG-k, defibrillátorok, pacemakerek, légútbiztosító és lélegeztető eszközök, gyógyszerek, rögzítőeszközök) kipróbálását, folyamatos fejlesztését és beszerzését.
A mentésirányítás és a mentőegységek kapcsolatában fordulópontot jelentett a rádió- összeköttetés az 1950-es évek végétől kezdődően. E fejlesztésekben világviszonylatban is úttörő volt az OMSZ. A munka során egyre inkább kikristályosodtak a már ez előtt is sejtett fogalmak, amelyek elméletileg megalapozták a helyszíni sürgősségi orvosi ellátásnak, mint új tudományágnak a kialakulását. Pontos meghatározásuk (időfaktor, csoportdiagnózis és szállítási trauma) Dr. Gábor Aurél (1923-1976) tudományos főmunkatárs műve. Az alapító igazgató Stumpf Imrének törekvését folytatva, és bírva Felkai Tamásnak és Orovecz főigazgatónak támogatását, az 1956-ban induló Mentőkórház-rohamkocsi párosítására alapozva ő valósította meg Magyarország első sürgősségi betegellátó együttesét. Az új szakág neve – oxiológia – szintén az ő alkotása.
Az Egészségügyi Minisztérium 1979-ben ismerte el az új diszciplína önállóságát - az oxiológia ettől kezdve önálló orvosi szakvizsgatárgy lett. 1983-tól a tudományág oktatása beépült az orvostudományi egyetemek alap- és továbbképzésébe. A fejlődés során a mentésirányítás alapelvei is megfogalmazódtak (párhuzamos riasztás, progresszív mentésszervezés, tömeges baleset, randevúrendszer).
Forrás: Debrődi Gábor A magyarországi mentés történetének rövid ismertetése
