Ijjas Tamás

SÁRGA PILLANTÁS

Leállt a szívem másodszor is, most meg a hideg csempének döntöm a fejemet, és a szemembe süt a Nap. Az orvos javasolta, hogy jöjjek ki a folyósóra. Előtte ránézett az arcomra, ami fehérebb lehet a viasznál, és talán azért is, hogy ne vegyem észre, mennyire elcsodálkozik a sápadtságomon, jót tesz Önnek most néhány lélegzetvétel, mondta és kinyitotta előttem a vizsgáló ajtaját. Az előzékeny gesztus előtt pár perccel közölte, hogy felvennének a szívátültetési várólistára, de ehhez alá kell majd írnom pár beleegyezési nyilatkozatot, csupa formaság. Megnyomta az összes szótagot, hogy hangsúlyozza a helyzet fontosságát, mintha azt is közölné, ezen múlik az életem.

Egy új szív, sóhajtok magam elé, le kell hunynom a szemem, egy új szív, folt vibrál a szemhéjam alatt, a Nap emléke, egy régi szív emléke, de nem, ez valami más, valami derengés, ahogy az anyámba kapaszkodok az első szellemvasutazás alatt, és a visításom nevetésbe vált át, ahogy meglátom, a távolban a derengést, a rettenetes, huhogással teli alagút végét ígérő derengést, egy új szív, belégzés elnyújtva és hosszan, kilégzés még hosszabban. Tud valamit ez a doki. Belégzés, kilégzés, olyan mintha huzatot csinálnék magamban, otthon gyakran kell, ki kell engedni a szagokat, a sajátomat, a macskámét, a reggeli rántottáét.

Az asszisztensnő kihozza az űrlapokat, forrók még a nyomtatástól vagy a napfény miatt. Megszagolom a papírokat, tintaszaga van, reményszaga van, micsoda butaság, hallom anyám hangján, miután közöltem vele, hogy fagyiznom kell, mert égeti a torkomat a sok félelemteli sikoly, kislányom, micsoda butaság. Egy új szív, megáll a tollam a levegőben, egy új szív, vajon mit fog szólni a macskám, aki rendszeresen a mellkasomra fekszik, szereti, ahogy össze-vissza ver a mostani, vajon leugrik rólam, ha meghallja az egyenletes ritmust, talán rám is fúj, mintha betolakodó lennék, egy idegen lény önmagamban. Kinézek az ablakon, szabad-e ezt nekem, mintha a Naptól kérdezném, de most mással van elfoglalva, nem az a kíméletlen reflektor, ami pár perccel ezelőtt volt, csak egy aranyszegély egy felhőn. Elég nekem ez az aranyszegély, a macskám sárga pillantása a tágra nyílt pupilla körül.

A vizsgálóban kinyitottak minden ablakot, csináltunk egy kis levegőt, mondja az asszisztensnő, reméljük, nem zavarja. Nem, nem, tökéletes, a papírokat lobogtatom, és közben a nevető izmaimat figyelem, mintha két neveletlen kislány ugrálna az ágyon, én és a húgom, lehetőleg egy ritmusban, tönkremehetnek az epeda rugói, micsoda butaság, hallom megint a jól ismert hangot, de a mosoly semmilyen hangnak nem engedelmeskedik. Az orvos átveszi a papírokat, az ujjával is halad a sorokon, mintha a tudatában is lenne egy ultrahangos készülék, ami mélyebben lát, mint a szem. Minden megfelel, ha lesz alkalmas donor, a műtét végrehajtható. Vigyázzon magára, mondja az orvos,
és hosszan a szemembe néz, újra látom a csodálkozást az arcán, de már talán nem azért, mert sápadt vagyok.