Riva-Rocci módszere
Amikor Scipione Riva-Rocci megalkotta vérnyomásmérő szerkezetét, az aortában uralkodó centrális vérnyomást szerette volna mérni, ám ez nem volt lehetséges: az aorta köré nem lehetett mandzsettát helyezni. Ezért a felkarra tette a mandzsettát, mivel ez a legközelebbi mérési pont. Az olasz orvos tehát az 1890-es években fejlesztette ki a ma is ismert vérnyomásmérő eszköz egyik első változatát, mely egy higanyoszlopból és egy felfújható mandzsettából állt. Az eszközt arra használják, hogy indirekt módon mérjék a szisztolés vérnyomást, azaz azt a nyomást, amelyet a vér az artériák falára gyakorol a szív összehúzódásakor.
A módszer lényege az volt, hogy a mandzsettát addig fújták fel, amíg a brachiális artéria el nem záródott, majd lassan leengedték a nyomást. A szisztolés vérnyomást akkor rögzítették, amikor a vér újra áramlani kezdett az artériában, amit a higanyoszlop mozgása jelezett.
Ez a 19. század végi mérési módszer alapvetően megváltoztatta a vérnyomásmérést, mivel lehetővé tette a pontos, nem invazív méréseket, és azóta is alapvető eszköze az orvosi diagnosztikának.
Az eltelt több mint 100 évben, egészen az oszcillometriás készülékek megjelenéséig, a mérés technikája alig változott.
Az első vérnyomásmérés
A centrális vérnyomás első dokumentált mérésére 1733-ban Londonban került sor. Stephen Hales egy ló nyaki ütőerébe üvegcsövet szúrt, és a kilövellő véroszlop magasságából megállapította, hogy a szív összehúzódásakor jóval magasabbra szökik a véroszlop, mint elernyedésekor.
Modern technikák és mérési módszerek
Napjainkban a centrális vérnyomás invazív mérésére a coronarographiás vizsgálatok során kerül sor. A rutin gyakorlatban azonban noninvazív technikák is elérhetőek, például az applanációs tonometria, amely az artéria lelapításával működik. Egy másik módszer szerint speciális felkari mandzsettával oszcillometriásan mért pulzusgörbékből határozhatjuk meg a stiffness-paramétereket (arteriográf).
A címoldalon lévő kép csupán illusztráció! Kép forrása: DALL-E (OpenAI)