Engem ért az a megtiszteltetés, hogy a Magyar Sebész Társaság felkérésére, a magyar sebészek nevében elbúcsúzzak a Tanár úrtól, a nagy magyar orvos egyéniségek utolsó képviselőjétől. Drobni Tanár úr, mert egymás között így hívtuk, említettük a nevét mindig őszinte és nagy tisztelettel. 1919 – 2014. Gyakorlatilag egy század, a XX. Század. De Ő felkészültsége, egyetemes tudása, megalkuvást nem ismerő egyénisége alapján sokkal inkább a XIX század nagy magyar orvosai sorában említhető. A Balassák, Lumnitzerek, Petz Aladárok között.

1919-ben, sokgyerekes vasutas családban született. Szülei taníttatták, amíg lehetőségeik engedték, de az orvosi diplomáját 1944-ben már önerőből szerezte.

Friss diplomásként a Postás Alapítványi Kórház Urológiai osztályán kapott állást, de egy évvel később az egész további életére döntő hatást gyakorló lépést tett, átment a Baleseti Kórház Dr Hedri Endre professzor úr által vezetett Sebészeti osztályára, aki mellett haláláig dolgozott. Amikor a professzor úr kinevezést kapott a Budapesti Orvosegyetem I. Sebészeti Klinikájának élére, oda is követte. Talán ő volt az universalis sebészek utolsó képviselője, a hasi sebészet, baleseti sebészet, mellkasi sebészet mellett az orthopaedia és az urológia alapjait is elsajátíthatta. Később a Nőgyógyászati és a Gyermekklinika állandó sebész consiliariusa volt, így ezen területen is jártasságot szerzett. Üstökösként indult a pályája, úttörő bél-, és májsebészeti eljárásokat dolgozott ki. 1964-ben kandidátusi fokozatot szerzett egy olyan, még napjainkban is nagy felkészültséget igénylő műtéti eljárás kidolgozásáért, amit világon elsőként Ő alkalmazott.

Munkásságát nemzetközi figyelem is követte. Tagja lett az Amerikai Sebész Társaságnak, a Nemzetközi Vastagbélsebész, Gastroenterológiai és Sebész Társaságnak. Hedri professzor úr halála után az irigység, rosszakarat vándorútra kényszerítette, el kellett hagynia az I. Sebészeti, majd a II. Sebészeti Klinikát. Az egyetem Szív-, és Érsebészeti klinikájára helyezték, ami számára akkor teljesen új területet jelentett. Kudász professzor úr mellett viszonylagos nyugalomban dolgozhatott és ezt is tudása további gyarapítására fordította. Az addig számára ismeretlen sebészeti ágban is jártasságot szerzett és itt is új műtéti eljárással gazdagította a sebészeti lehetőségeket a krónikus májbetegek keringési zavarainak enyhítésére.

A tökéletes fizikai-, és lelki felkészültség, a megkérdőjelezhetetlen egyetemes szakmai tudás és főként a megalkuvást nem tűrő jellem kiváltotta az akkori politikai- és a szakmai hatalom reactioját, azt vették el tőle, ami számára a támadásokra szinte egyetlen választ jelenthette, a műtőasztalt. 1971-ben megfosztva a kórházi lehetőségektől, rendelőintézeti munkára kényszerítették. A Tanár úr ezt a megalázó helyzetet is részben előnyére tudta fordítani.

Bár korábban is jelent meg már könyve, megalkothatta azt a Bélsebészet címmel megjelent monográfiáját, ami mind a mai napig ott található minden magyar sebész polcán könnyen elérhető magasságban. A könyv kivételességét az adta, hogy a bélsebészet szinte teljességét felölelő munka, a Tanár úr által személyesen alkalmazott sebészeti megoldásokat tartalmazta, személyes tapasztaláson alapult, nem a szakirodalom íróasztal melletti feldolgozásával született. Egy ilyen kivételes tudás mellőzése egyre fokozódó, ma civilnek mondott felháborodást váltott ki, így a hatalom kissé meghátrálva „ kegyet” gyakorolva ismét lehetőséget adott. A Merényi kórház Sebészeti osztályán kapott 10, csak vastag-, és végbélsebészeti beavatkozásra rendszeresített ágyat, megfosztva így bármilyen más sebészeti műtét elvégzésétől. De mint addigi életében mindenkor, most sem a veszteséggel, hanem az adott lehetőség minél jobb, tökéletesebb elvégzésével foglalkozott. 1985-ben címzetes egyetemi tanári kinevezést kapott.

Aktív tevékenységét 1990-ben fejezte be, 46 évi munka után. 2000-ben a Magyar Sebész Társaság „ A magyar sebészetért” , 2003-ban a Magyar Colo-proctologus Társaság Pro merito coloproctologico Hungarico emlékérmével tüntették ki. Kivételes egyéniség, kinek a kor, melyben élt nem adott lehetőséget a kiteljesedésre. Így is egyedülálló az az eredmény, amit elért, de örök kérdés marad, meddig juthatott volna. A sebészet manapság mesterség, a Tanár úr felfogásában még művészet volt.

Ma a betegség tankönyv szerinti kezelése az elfogadott, Ő még az egész embert, testi-lelki egységét gyógyította. A saját korában meg nem értett művész munkássága halála után is kiteljesedhet, ha munkája fennmarad az utódok értékítélete alapján később is elfoglalhatja méltó helyét az emberiség örök emlékezetében, de a sebész után csak egy-egy leírás, és a tanítvány marad, aki maga is továbbadja tudását a következő generációnak. A Tanár úrnak ez a lehetőség nem adatott, tanítványai szoros értelemben nem voltak, csak munkájának tanúi – azok is egyre csökkenő számban. Nekem megadatott, hogy szigorló orvosként még részt vegyek műtéteiben, megcsodálhassam végtelenül letisztult, pontos egy felesleges mozdulat nélküli műtéteit.

A sebészek között már életében legenda volt, egy mindent megoldani képes sebész legendája. Történetek százai keringtek közöttünk kivételes egyéniségéről, műtéteiről. Jó volt tudni, hogy van közöttünk valaki, aki akkor is tud megoldást, amikor más számára már nem adódik lehetőség. Ha a hivatalos rangsorban nem is a mi lelkünkben-szívünkben mindig is ott volt és marad, azon a helyen, amit méltán megérdemel az elsőn!

Budapest, 2014. december 4. Dr. Fekete András Főorvos Uzsoki utcai Kórház Sebészeti Érsebészeti Osztály