Elment közülünk Miklós. Ő tényleg az a fajta ember volt, akihez nem lehetett másként, csak közvetlen barátként viszonyulni. 2007-től dolgoztunk együtt, az akkori Állami Egészségügyi Központban, a Honvédkórházban. A Szív-, Ér-, Mellkassebészeti osztály főorvosa, majd osztályvezető főorvosa volt. Nagyon nyílt felfogású, éles eszű, extrém tapasztalatú kolléga volt, aki mindent, de mindent a vállán akart és tudott hordozni. Az a műtéti szám, amely mögötte volt, a legtapasztaltabb aktív szívsebésszé avatta. Így aztán másodpercek alatt átlátta a betegséget, a beteg helyzetét és a megoldást is. Soha, de soha nem próbált meg kibújni a feladat, a helyzet alól, mindent bevállalt, aminek a megoldására a legkisebb mód is volt. Kedvenc mondásai: „ez a beteg így műtét nélkül biztosan meghal, a műtét adhat neki esetleg esélyt, csináljuk”. „Hajmeresztő, még a kopasznak is”. Vagy a műtét után javuló beteg lábadozásáról: „eszik, mint a selyemhernyó”. Emlékszem egy esetre, amikor meghozott a tetőre a helikopter egy kritikus állapotú szívbeteget, mellesleg téves diagnózissal. Rátettük az echo fejet, láttuk, hogy leszakadt a papilláris izom, mély cardiogen shock áll fenn. Miklós onnan a hordágyról vitte a műtőbe és operálta meg brilliánsan, azonnal, sikeresen. Nem volt idő semmi másra, perceken múlott minden.
Felfokozott életet élt, ezer fokon izzott, indulatain hajózott. Persze pusztította, égette saját magát, saját lelkét, saját testét ezzel az életvitellel. Nos nem csoda, hogy a halál ilyen korán eljött érte.
Nekünk, akik itt maradtunk nélküle, mostantól nehezebb és kilátástalanabb lesz enélkül a Miklós-mozdony nélkül élni.
Miklós, elfelejteni, nem fogunk, ettől ne félj, nyugodj békében. Majd később jövünk mi is.
Kiss Róbert Gábor
