A történeti ismertetés 1. részét itt, a 2. részét pedig ide kattintva találja!

A lélegeztetést ellenzők

A 19. század második felének orvostársadalma elfordult az eszköz nélküli és az eszközzel kivitelezett befúvásos lélegeztetéstől, mivel a korabeli, főleg német nyelvű szaksajtóban nyilvánosságra hozott azon kutatási eredmények, amelyek a befúvásos lélegeztetés súlyos veszélyeire hívták fel a figyelmet, hazánkban is aggodalmat okoztak. Az egymást követő felfedezések – a hazai szaksajtón keresztül – a szakmát az eddig elfogadott elvek feladására kényszerítették.

A lélegeztetést ellenzők egyik leggyakrabban említett indoka: a széndioxid-mérgezés veszélye. Az amúgy sem légző beteg szervezetében – ez már akkoriban ismert tény volt – egy idő után már visszafordíthatatlan, az élettel összeegyeztethetetlen változások következnek be, ezért is hívták fel a figyelmet a levegőbefúvás megkezdése esetén az időfaktor jelentőségére.

A 19. század végének felfedezései pedig arra mutattak rá, hogy a befúvás esetén a segítségnyújtó saját elhasznált, „mérgezett” levegőmennyiségét adja át az amúgy is „halódó” betegének, s ez orvosetikailag teljességgel elfogadhatatlan. A szakma így elfordult a korábbi módszerektől, és merőben más metódusok alkalmazásával kívánta megoldani a helyszíni betegellátást. Az európai és amerikai szakmai lapokban egymást követték a lélegeztetés kivitelezését „tökéletesítő” újabb és újabb felfedezések publikációi.

Lélegeztetés nélkül - a keringéstámogatás furcsa módszerei

Az új eszköz nélküli és eszközös lélegeztetési módszerek közös jellemzője, hogy már egyik sem alkalmazza az ún. „mérgező” levegőbefúvásos lélegeztetés eljárását. Marshall-Hall módszere: az eljárást 1855-ben írták le először, s alkalmazhatóságát az angol Royal Medical and Chirurgical Society 1862-ben hivatalosan elismerte. A felélesztendőt hasra fektették, hasa alá párnát helyeztek, amely a hasi szervekre nyomást fejtett ki, felnyomva a rekeszizmot kilégzést provokált, ezután vállánál és csípőjénél megragadva a beteget az oldalára fordították. A nyomás alól felszabadult mellkasba így szabadon beáramolhatott a levegő (belégzés). 

Silvester módszere: első módszerét Henry Robert Silvester (1829-1908) még 1858-ban írta le, melyet 1862-ben a Royal Humane Society javaslatára tovább finomított. Az általa leírtak igen nagy hatást gyakoroltak több kutatóra, így 1896-ban Brosch , 1908-ban pedig Meyer és Loewy is foglalkoztak e módszerrel, s ajánlották egy-egy újabb technikai változatát. A Silvester által leírtak időtállóságát mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy Európában közel száz évig alkalmazták ezt a technikát.

A felélesztendőt hanyatt fekve padra vagy asztalra helyezték. A szájtoilette, majd a ruházat meglazítása után a beteg vállai alá ruhadarabot helyeztek, a fejét oldalra fordították, és a beteg nyelvét – a szabad légutak biztosítása céljából – Leyden-féle nyelvfogóval a szájából kihúzták. A beteg fejénél álló megfogta annak mindkét alkarját, amelyeket először a mellkasfalhoz nyomott (kilégzés), majd ezután a karjait a beteg feje fölé emelte (belégzés). Az eljárás sikerét senki nem vonta kétségbe, de több szerző is kiemelte annak fizikailag rendkívül fárasztó voltát. E mozdulatsort ugyanis percenként tizenhatszor kellett négyes ütemben egymás után addig ismételni, amíg a beteg spontán lélegezni nem kezdett, sikertelenség esetén pedig addig, míg a hullafoltok jeleit a segítségnyújtó nem észlelte. 

Howard módszere: az angol kutató 1871-ben ismertette először módszerét. Az élesztendő a hátán feküdt, dereka alá párnát helyeztek, karjai egyenesen kinyújtva a feje fölött helyezkedtek el. A segítségnyújtó arccal a beteg felé, a derék magasságában, lovagló ülésben térdelt a beteg fölött, szétterpesztett ujjakkal a beteg mellkasára nyomást fejtett ki (kilégzés), majd kiegyenesedett derékkal újból felvette a beteg fölötti térdelő pozíciót (belégzés). Ez a módszer később számos követőre talált, akik közül többen továbbfejlesztették a Howard által leírt technikát. Ismert a Haedicke által módosított változata, melyet Howard-Haedicke-módszer ként említ a szakirodalom. Ez utóbbi módszer továbbfejlesztett változata volt az ún. Hansmódszer, amelyet gumikoronggal végzett van Hasselt-Schüller-nek neveztek. Itt Hans fogantyúkkal ellátott, homorú, elliptikus formájú gumikorongokat használt, amelyek szorosan odatapadtak a beteg mellkasához. Hans újítása már az eszközös kivitelezés alkalmazásának irányába mutatott.

Újraélesztés a páciens hátán

Schäfer módszere: 1903-ban írta le az edinburgh-i iskola tanára az általa kifejlesztett technikát. Lényegesen egyszerűbb, fizikailag is könnyebben kivitelezhető, kevésbé fárasztó, és egy segítségnyújtó esetében is sikeresen alkalmazható volt. Itt ugyanis a beteg a hasán fekszik, így nyelve spontán előreesik. Az aspiráció veszélye ebben az esetben nem fenyeget. 

Sir Edward Schäfer (1850-1935) módszerét alkalmazni kezdte az angol, az amerikai, majd 1935-től – Héderer nyomán, aki egységesítette a Silvester- és Schäfer-féle eljárások változatait – a francia haditengerészet is, az Amerikai Vöröskereszt pedig a Red Cross Life Saving Methods című hivatalos kiadványában népszerűsítette. A metódus Magyarországon is követőkre talált, a BÖME, a VVOME és az 1948-ban alakult OMSZ is alkalmazta és oktatta a Mentésügyi Szakcsoport ajánlása nyomán.

A beteget – ruházatának meglazítása után – a hasára fektették, mindkét tenyerét oldalra fordított feje alá helyezték. A segítségnyújtó a beteg mellé térdelt, nyitott tenyereit a beteg hátára helyezte, úgy hogy hüvelykujjai a beteg gerincoszlopával párhuzamosan álltak. A pozíció felvétele után a segítségnyújtó előredőlve megnyomta a beteg hátát (kilégzés), majd kiegyenesedve a nyomást megszüntette (belégzés). A mellkasi összenyomások számát percenként 16-ban állapították meg.

Holger-Nielsen módszere: a felélesztendő ebben az esetben is a hasán feküdt, feje összekulcsolt kezein nyugodott. A segítségnyújtó – hogy a beteg nyelve a szájüregéből kicsússzon – a beteg hátára ütött. A beteg feje mellé térdelt, majd tenyereit a Schäfer-módszerhez hasonló módon a beteg hátára helyezte. Négy ujja a beteg lapockáján, hüvelykujja a gerincoszlop mentén feküdt. Erélyesen megnyomta a beteg hátát (kilégzés), majd felemelte a kezeit (belégzés). Kohlrausch módszere (féloldali Silvester): a beteg a jobb oldalán feküdt, bal lába derékban felhúzva a talajon nyugodott, megakadályozva ezzel hasra fordulását. Az elsősegélyt nyújtó a beteg fejénél térdelt, bal combját a beteg hátának támasztotta. Jobb kezével a beteg bal kezének a felkarját, ballal annak alkarját ragadta meg, és erőteljes mozdulat kíséretében a beteg kezét a bal oldali mellkasfalhoz nyomta (kilégzés és szívmasszázs), majd a karját könyökben behajlítva a beteg fejéig hátrahúzta (belégzés). E lélegeztetési módszer igen hamar széles körben elterjedt. Már akkor is kiemelték a szívre gyakorolt stimuláló hatását, s előnyt jelentett az is, hogy a terhes nők és a túlsúlyos betegek esetében is könnyen alkalmazható volt. Fontos kiemelni azt a tényt, hogy ennél az 1931-ben leírt módszernél már követendő célként jelent meg a keringés stimulációjának igénye!

Újraélesztési próbálkozás: nyakhoz kötözött csukló

Jellinek módszere: a beteget a hátára fektették, lapockái alá ruhacsomót helyeztek, ezáltal gerincoszlopa meggörbült, a vállak a levegőben maradtak. Jellinek az eszközös légútbiztosítást még nem ismerte, de külön felhívta kollégáinak figyelmét a nyelv hátraesésének lehetőségére, mely elzárhatja a beáramló levegő útját, ezáltal fulladásos halált okozhat. Ajánlása szerint az eszméletlen beteg mutató és középső ujjait a nyelvéhez kell rögzíteni, mely a tónustalan szervet a beteg fogaihoz szorítja. Az ujjak pozícionálását a csukló nyakhoz való kötözésével kívánta megvalósítani.

Az elsősegélynyújtó a lélegeztetés kivitelezésekor a beteghez térdelt, mindkét kezét annak vállaira helyezte, határozott mozdulattal lenyomta a vállakat (belégzés), néhány másodperc után azokat felengedve a mellkasfal kiegyenesedett (kilégzés). A kortársak közül többen is fenntartásokkal fogadták Jellinek módszerét, utalva arra, hogy ezzel a technikával lényegesen kisebb lesz a ventillációs volumen, arról nem is beszélve, hogy a nyelv rögzítettségének ellenére a beteg ujjai igen jelentős légúti akadályt képeznek.

Nyelvhuzigálás, mint újraélesztési eljárás

Laborde módszere: az ismertetett metódusok közül ez a „technika” tűnik a legriasztóbbnak, amely nemcsak korunk emberéből, de a kortársakból is megrökönyödést és ellenkezést váltott ki. A párizsi fiziológus 1892-ben lépett újításával a közönség elé, melyben az élesztendő nyelvének ütemes ki-behúzogatásával, a n. glossopharyngeus izgalma révén az agyi légzőközpontra akart hatást gyakorolni, ettől remélte ugyanis a halott légzésének spontán újraindulását.

Folytatjuk Debrődi Gábor (OMSZ) írásának közlését.