A nagy kérdés: a folyadék kívül vagy belül van?

Ott kezdődött a történetünk, hogy voltunk mi, a vízben élők, akár teljesen szilárd formában is, mint a csigák, rákok…, a víz pedig a testünkön kívül volt – maga az ősóceán.

Ez egy boldog időszak volt! Mindössze a víz ránk ható nyomásával kellett megküzdenünk valamiféle burkolat segítségével, egyébként a szükséges tápanyagok, ionok és minden más ott úszott körülöttünk, minden rendelkezésre állt.

Aztán valamilyen oknál fogva eljött az a pillanat, amikor valamelyik ősünk kíváncsi volt arra, hogy mi van az ősóceánon kívül, és kijött a partra. Onnantól fogva a helyzet alapvetően megváltozott. Attól fogva a víz, azaz a folyadék belülre került. Ez a folyadék (esetünkben leginkább vér) körülbelül a testünk 70 százalékát teszi ki.

Mégis ugyanazoknak az élettani folyamatoknak kellett lezajlaniuk, mint amikor a testünk az ősóceánban volt, ahol még korlátlanul rendelkezésünkre állt minden, különösebb erőfeszítés nélkül.

Nagyon gyorsan kiderült, hogy ha a folyadék belül van, akkor azt még akkor is nehéz megvédeni, van rajtunk egy szilárd burkolat. (Kültakaró.) A folyadéknak a külső védelmi vonalon túl még egy külön védőrendszerre is szüksége volt.

A szükségletekre az evolúció válaszol – még ha lassan is

A törzsfejlődés során egyszer csak ez a második védőrendszer is kialakult, mégpedig csövek formájában, amelyben a folyadék biztonságban lehet, mert nem folyik el, nem folyik ki.

Ám ebben a csőrendszerben önmagában a gravitáció nem volt elég arra, hogy a benne lévő folyadékot mozgásban is tartsa! És nehezítette helyzetet, hogy a folyadék sűrűsége, a viszkozitása nagyobb volt annál, mint amit egyébként passzívan lehetett hagyni ide-oda áramlani.

Ezért megjelent egy pumpa, amely elkezdte mozgásba hozni, keringetni a folyadékot. A pumpa különféle finomításokon, javításokon, korszerűsítéseken ment keresztül az évmilliók során. Volt egyes verzió, kettes verzió – ez a szívüregek számára utal. És nagyjából abban az időben, amikor az emberi törzsfejlődés elindult, már megjelent a négyüregű szív.

A vér tele volt a sejtjeink számára nélkülözhetetlen tápanyagokkal és bomlástermékekkel is, ahogyan a sejtek el- és felhasználták a tápanyagokat, oxigént.

Szükség volt tehát egy stabil oxigenátorra is - nevezzük ezt tüdőnek. A rendszer logikus volt: a kisvérkörön megkapjuk az oxigént a tüdőből és kiadjuk a szén-dioxidot.

A nagyvérkörnek pedig az volt a feladata, hogy a szervezetbe szertevigye ezt az oxigénnel teli vért. De nem csak odajuttatni kellett a vért, hanem vissza is! A bonyolult feladatot az artériás rendszer, a verőérrendszer és a vénás rendszer oldotta meg kis segítséggel: a nyirokerek támogatásával.

Hogyan oldotta meg a természet a (vér)keringetést?

Egy átlagembernél a vérmennyiség körülbelül 5 litert jelent. Ez kering ebben a bizonyos csőrendszerben.

Az első rendszerben, a törzsfejlődés korábbi szakaszában még merev fala volt ezeknek a testen belül elhelyezkedő csöveknek, és nagyjából mind ugyanolyan átmérőjű volt. De kiderült, hogy ha a csőrendszer azonos átmérőjű és merev falú, akkor abban folyamatos áramlást fenntartani - mindig, mindenkor, minden körülmények között nem lehetséges.

Ezért az erek fala rugalmassá vált, olyan rugalmas falú csőrendszerré, amelyben az említett követelményeknek megfelelően öt liter vérnek kell keringenie, rendezetten, a funkciónak megfelelően.

Ez pedig csak úgy tud működni, hogy egy vezérlőközpont által az érrendszernek a meghatározott szakaszai kellő módon összehúzódnak. De nem is csupán ennyire volt szükség. Az átmérő, a kaliber változtatásán kívül különféle elágazásokra volt szükség, melyekben osztják, gyűjtik, összesítik a vért.

A kihívás: ha a folyadék nem megy össze, akkor bizony a csőnek kell tágulnia

Mivel a vér alapvetően folyadék, és a mi metafizikánkban a folyadékot összenyomhatatlannak tekintjük, ezért jobb híján csak az erek tudtak összenyomódni, kitágulni. A keringésszabályzó központ felelős azért, hogy ez megtörténjen. Amikor a rugalmas erek ráfeszülnek a folyadékra (vérre), annak mérhető ereje van. A ráfeszüléskor az ér falára ható nyomást nevezzük vérnyomásnak.

De a szisztolés és diasztolés érték más-más jellemzőt mutat.

Szisztolés értéknél azt a nyomást tudjuk megmérni, ami akkor keletkezik, amikor a szív a legnagyobb erővel löki ki a vért a főartériába, azaz az aortába.

A visszereknek, ereknek és a szívnek vannak kis szelepei, zsilipkapui, ezek a (szív)billentyűk. Ezek arra szolgálnak, hogy megakadályozzák a vér visszafelé áramlását. A folyadék ugyanis mindig az alacsonyabb nyomású hely felé igyekszik, márpedig a bal pitvar kisnyomásúvá válik abban a pillanatban, hogy kilökte a vért: ilyenkor ugyanis elernyed. De hiába keletkezik itt hirtelen alacsonyabb nyomás, az aortabillentyű már bezárult: nem tud a vér oda, (tehát a momentán alacsony nyomású helyre) folyni. Az aortabillentyű akadályozza meg tehát a visszafelé folyást. Így a vér – jobb híján – az aortába, onnan pedig a verőerekbe, majd végül a hajszálerekbe áramlik.

Attól, hogy a vér (a kisebb nyomás miatt) a kamrába akar „visszazuhogni”, másként mondva az aorta eredésénél, a billentyű felett visszafolyni, a szívben létrejön egy bizonyos nyomás. Ennek az értéke pedig a diasztolés vérnyomás.

Hát így alakult ki az életünk működéséhez alapvetően szükséges és zseniális szisztéma, a zárt keringési rendszerünk.